Városunk szülötte: Angyal Dávid

megjelent a Kunszentmártoni Hírekben
írta Halász Ferenc

A szalmakalap és a kunszentmártoni trónörökös

"1857. november 30-án születtem Nagykunszentmártonban... Szüleim zsidók voltak." Ezekkel a gondolatokkal kezdődik Angyal Dávid önéletrajzi írása, az Emlékezések. E két tényező erőteljesen meghatározta életét, és a mű keletkezési évében, mely egyben szerzője halálának esztendeje is, még fokozottabb szerepet kapott izraelita származása a fasizmus végzetes légkörében. Kevesebbet mert akkor rettegő öregemberként büszkeséggel elvállalni, mint azt valós érdemei indokolták volna; könyvének egyik fő gondolata zsidó származásának tárgyalása. Apja, Engel Márton házaló kereskedő volt, így gyakorta kellet a családnak lakhelyet változtatnia. Angyal még kisgyermek, mikor a család továbbköltözik. Bár közeli emlékei nem maradhattak szülőföldjéről, arra mindig is jó szívvel emlékezett vissza, Kunszentmártont mint a "Derék Város"-t emlegette, és erről tanúskodik egy anekdota is: egyszer kisdiákként elszakította egyik osztálytársának szalmakalapját. Síró pajtása láttán olyannyira megijedt a tanári büntetéstől, hogy azt mondotta neki, Kunszentmártonban annakidején a trónörökös kalapját szakította el, de az nem sírt. Ez a kis mese meghatotta társát, és így végül nem árulkodott.

A kis Dávid gyönge gyermek volt, de már korán megmutatkoztak különleges képességei: négyévesen olvas, öt éves, mikor beíratják az első osztályba. A legtöbb tantárgyban jeleskedik, vagy legalábbis nagy szorgalommal igyekszik megfelelni, de a matematika iránt "koponyája nem volt fogékony". Ferenc József magyarországi koronázásának évében lesz a szentesi gimnázium diákja. Az, hogy zsidóságát csupán "felekezeti problémának" tartotta, már ekkor is megmutatkozott: cselédjük segítségével beszökött az éjféli misére, és számtalanszor volt látogatója a város templomainak. De nem csak a vallás, a kultúra iránti vágy is a szülői akarattal való ellenkezésre bíztatta: besurrant a vendéglőbe, ahol a színházi előadások folytak, és egyszer dühös apjába ütközött. A büntetés nem maradt el. A zenét is kedveli, bár saját bevallása szerint "botfülű".

A szentesi gimnázium szerényes lehetőségei azonban hamarosan szűkké váltak számára, így az ötödik gimnáziumi osztályt már Szegeden végezte. De aztán tizenhat évesen örökre búcsút intett az Alföldnek. Mégsem lehet azt mondani, hogy ez az időszak, mely éppen a legmeghatározóbb egy ember nevelkedésében, nyomtalanul múlt volna el benne. Néhány régi ismerősével továbbra is tartotta a kapcsolatot, és a harmincas években néhány alkalommal ellátogatott erre a vidékre.

A "filozopter"

A hatodik osztályt már Budapesten végezte. Az ágostai evangélikus gimnázium korának leghíresebb és legkiválóbb gimnáziuma volt. Tanárainak nagy része szász, tanulóinak nagy része zsidó volt. A protestáns légkör mégis tovább szélesítette Angyal vallási liberalizmusát, arról nem is beszélve, hogy milyen hatással volt a főváros pezsgő kulturális élete szellemére. 1875-ben l etette az érettségi vizsgát, majd beiratkozott a tudományegyetemre. Miután sokféle lehetőséggel eljátszadozott, végül a magyar-német szak mellett döntött. Nehéz anyagi körülményeire jellemző, hogy szegényes ruhája miatt a tanárok doktori vizsgáján eltekintettek az anyagi térítéstől.

Éppen szorult pénzügyi lehetőségei késztették arra, hogy némi mellékes kereset reményében, az íráshoz forduljon. Mint író Gyulai Pál és Péterfy Jenő körében indult elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokkal, melyek a Budapesti Szemlében és később a Századokban jelentek meg; liberális felfogás jellemzi őket. Már ekkor is megmutatkozott, hogy a műfaj, melyben a leginkább ki tudnak bontakozni képességei, az esszé. Főként angol és francia fordításai is jelentősek. Minden munkáját, legyen az akár történeti, vagy egyéb műfajhoz tartozó, a legnagyobb pontosságra, és a szépirodalmi értékre való törekvés jellemzi.

1878-ban közlegényként rész vett Bosznia okkupációjában, harcolt az október 7-ei csatában mint a Streifkommando tagja. Hazatérve szembesülnie kellett azzal, hogy mint zsidó személy nem kaphat állást állami tanintézményben. Ezért újból az újságírás felé fordult, valamint sikerült nevelői állást szereznie a Kohner családnál. 1883-ig nevelte Kohner Adolfot, és e munka igen sok örömet adott számára. Amellett, hogy anyagi jólétet biztosított, számos új kulturális lehetőséget is nyújtott a család folyamatosan bővülő könyvtára és a külföldi utazások, köztük is az 1882-83-as a legjelentősebb, mikor is diákját elkísérve Berlinben az egyetem hallgatója lehetett. Figyelme ekkor fordult a történelem felé, megismerkedett Ranke professzor módszereivel, melyeket a mai modern történettudomány első szárnybontogatásainak tekinthetünk. De mivel tanítványa befejezte gimnáziumi tanulmányait, s így nem volt többé szüksége korrepetitorra, új család után kellett hogy nézzen. Így került Brüll Alfréd mellé, akit 1889-ig nevelt, de egyre inkább érzi a nevelői lét szolgai voltát. Ekkoriban van először lehetősége arra, hogy hosszabb időt Bécsben töltsön. Ennek a városnak a szeretete egész életét meghatározta, mint kutató és mint hivatalos személy is több évet élt itt.

Mindeközben nem nyugodott bele, hogy nem léphet végzettségének megfelelő szolgálatba. 1880-ban nevét Engelről Angyalra magyarosította, és élete egyik legmeghatározóbb döntéseként római katolikus hitre tért. A keresztségben a Gyula Dávid nevet kapta. Még abban az évben mint könyvtártiszt álláshoz jutott.

A pozitivista történész

Bár, mint az a tényezőkből kiderül, házitanítóként megélhetése biztosított volt, mégis feladta ezt a bizonytalanért. Vágyott arra, hogy állami alkalmazottként megszabaduljon attól a hátrányos megkülönböztetéstől, amit az elsősorban zsidó családok melletti szolgálat jelentett. Már 85-ös megkeresztelkedésével, de különösen e döntésével magára vonta időközben Kaposvárra költözött családja (Édesapját tatának szólítja.) haragját, mely egyenesen hálátlannak tartotta őt a "hit közössége" elleni árulásáért. Hosszú éveknek kellett eltelnie, míg úgy érezhette, megérte eltépni a régi kötelékeket.

Ekkor kezdődik meg pályája mint újságíróé, kritikusé, liberális publicistáé és elsősorban történelmi és irodalmi művek szerzőjéé. Már 1879-ben írt egy könyvet Berzsenyi Dánielről, de első igazán jelentős műve az 1888-89-ben megjelent Thökölyről szóló életrajz volt. (Gondolná-e az utókor, hogy a Magyar Történeti Életrajzok szerkesztője azért ragaszkodott egy Thököly-monográfiához, mert talált egy képet róla, amit mindenképpen egy könyv mellékleteként akart megjelentetni?) A mű azonban igen jelentős, hiszen nemcsak az addigi Thökölyről alkotott képet alakította át teljesen, hanem megteremtette nálunk a mai modern életrajzírás iskolapéldáját objektivitásával, tényszerűségével, ezek alapján tarthatjuk őt a XIX. század pozitivista tudósai egyikének.

Legjelentősebb könyvformátumú munkája mégis az az írás, mely a tízkötetes millenniumi sorozatban, a Magyar nemzet történetében jelent meg, és a magyarság életének II. Mátyástól III. Ferdinándig tartó történelmét dolgozza fel. Az anekdoták egyszerűen fogalmaznak: Angyal kiment Bécsbe, egy évig anyagot gyűjtött, hazajött, és megírta a könyvet, amelyet 1897-ben ismerhetett meg az olvasóközönség. A Thököly-könyvnél megismerteket mi sem bizonyítja jobban, mint e munka pályafutása. Bár Angyal, mint általában, most is elégedetlen volt teljesítményével, sőt nem is sikerült befejeznie azt az eredetileg meghatározott 1711-es esztendeig, a mű remekbeszabottságát mutatja, hogy az elfeledett, sőt többségében zsidó szerzői miatt "szombati" füzeteknek csúfolt sorozatnak ezt a darabját több mint száz évvel a keletkezése után is az adott korszakról írt legjobb munkaként tartják számon.

Bár Angyal doktori vizsgát a történettudományokból sohasem tett, mégis mint a XVII. századi magyar történelem legnagyobb ismerőjét emelgetjük. Filológiai jártassága, pontosságra törekvése, alapossága, a múlt iránti érdeklődése találkozott esztétikai, irodalmi érzékével, s ez írásainak igazi ereje. Kutató szelleme lehetővé tette, hogy számos vitás kérdést tisztázhatott tudományában. Másik nagy területe a XIX. század, saját életének kora volt, erről az időszakról leginkább tanulmányokat, esszéket, rövidebb munkákat közölt; egészen az I. világháború végéig terjed az az időszak, melyet ezek az írások átölelnek. Természetes, hogy saját korával szemben, amelyben él, senki sem lehet elfogulatlan, neki is politikai irányzatot kellett választania. Egész felemelkedését és az esélyt arra, hogy magyarrá válhasson, ami a korábbi nemzedékek zsidóinak még lehetetlen volt, a kiegyezéstől kapta. Érthető tehát, ha minden erejével Ferenc Józsefet és rendszerét támogatta, amelynek pusztulása együtt járt volna nehezen kivívott magyarságának elvesztésével. Ebben nem tévedett - igazolta be a jövő.

Azonban még ennél is sorsfordítóbbnak érezte azt a tényt, hogy 1890-ben az V. kerületi állami főreáliskola tanárává nevezték ki. Ez azt jelentette számára, hogy a jég talán elkezdett megtörni, a dolog hátterében mégis az állt, hogy az akkoriban fellépő tanárhiány az iskolákat zsidó tanárok felvételére is "kényszeríttette". Mégsem tudott teljesen szabadulni "származása átkától" (Ezek saját szavai). 1897-ben megakadályozzák, hogy az egyetem gyakorlógimnáziumába kerüljön, helyette a Barcsay úti (ma Madách Imre) gimnáziumba helyezték. Tanítványai egyike volt Hóman Bálint, a későbbi történész, kultuszminiszter, akit később háborús bűnösként ítéltek életfogytiglani börtönre. Számos kiváló diákja mellett az ő neve kiemelt szerepet kapott Angyal élete végén. Saját tanári mivoltáról nem tartott sokat, mégis kiváló pedagógusként emlegették. Magyart, németet, történelmet tanított, és sokáig kínozta az az eset, mikor egyik diákja öngyilkos lett sikertelen érettségije miatt.

A tanítás egy középiskolában egész embert kívánt, és így Angyal igen nehezen viselte, hogy nem foglalkozhat kellően kutatásaival. 1909-ben búcsút intett diákjainak, viszont ekkortájt kezdődött el felemelkedése mint a legmagasabb tudományos fokozatba tartozó tudósé.

Egyetlen gyermeke, a nála 16 évvel fiatalabb feleségétől, Mandl Alicetól született Angyal Paula később -bár jóval szerényebb formában- apja nyomdokaiba lépett, s házasságot kötött Dávid Antallal, melyből két unoka született.

A tudományegyetem tanára

1902-ben, angliai utazása után született meg Erdély politikai érintkezése Angliával című könyve, és még ebben az évben az akadémia levelező, majd 1917-ben rendes tagja lett. Ekkoriban fordult figyelme olyan reformkori személyek felé, mint Deák, Kossuth és Széchenyi, akinek akadémiai székfoglalóját is szentelte.

Már több mint ötven éves, mikor az újkori magyar történelem tanáraként 1909-ben katedrát kap a budapesti egyetemen, 1925-től 1929-es nyugdíjazásáig pedig az egyetemes történelmet oktatta. Tanítványai jó szívvel emlékeztek rá. Gyakorta emelték ki, hogy miután ismertette az akkor elfogadott nézeteket, hangsúlyt váltva beszélt a korszak újonnan megalkotott felfogásairól, melyek mára átvették az előbbiek helyét. Munkája eredményeként kinevelt egy későbbi neves történészt, Szekfű Gyulát.

1919-ben, a Tanácsköztársaság idején közel állt ahhoz, hogy karrierje összetörjön: az Angyal Pállal való szerencsétlen névcsere folytán menekülnie kellett Magyarországról. Mint már oly sokszor, most is Bécsben talált otthonra, és történettudományunk majdnem elvesztette, mikor úgy döntött, Hollandiában próbál tanárként elhelyezkedni, de végül mégis hazatért. Jelentőségét egyébként fokozza, és sok tekintetben legtöbb kortársa elé emeli az a tény, hogy nevét külföldön is elismerték.

1919-ben a legmagasabb posztot, a dékánit töltötte be. Hazatérte után még egyszer ebbe a hivatalba került, de nem sokkal később kezdetét vette az a folyamat, mely 1944-ben a magyar zsidóság katasztrófájához vezetett: mivel a tanácshatalom tisztviselői közt igen sok izraelita volt, folyamatosan megszülettek olyan intézkedések, mint például az egyetemi diákok "faji" ill. nemzetiségi arányát meghatározó numerus clausus. Mégis talán élete egyik legkedvesebb tevékenysége volt az egyetemi oktatás, és igen rosszul érintette, mikor nyugdíjazták, de Hóman miniszterré válásakor mégis lehetősége nyílt rá, még egyszer egy évig a katedrára állni.

Habsburg Ottó történelemtanára

1929 nyarán a baszk földi Lequeitióba utazott, hogy ott egyikeként a magyar kormány által kiválasztott tudósoknak, Ottó koronaherceget nevelje. Októberig előadta a magyar történelmet az Árpádház kihalásáig. Az ifjú herceget, értelmes, magyarul kiválóan beszélő fiatalembernek tartotta, és követte a családot a belgiumi Steenokkerzeelbe is, ahol folytatta munkáját, mely 1930 karácsonyáig tartott. Bizonyos, hogy munkássága pozitívan gazdagította az ifjú trónörökös világszemléletét. Az érthető okokból legitimista Angyal bízott a monarchia restaurációjában - egészen haláláig.

Ha innen hazatér, ugyanazt kellett volna újból megélne, mint a boszniai okkupáció után: származása miatt nem kapott volna tartós tanári állást. Most azonban nem újságírónak ment vissza, hanem jó ismerősének, Klebelsberg Kunónak segítségével elfoglalhatta a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatói posztját. Vezetése alatt az intézmény fénykorát élte, és ennek csak egyik jele volt a számos ösztöndíjas, aki kutatásait a Collegium Hungaricum keretei között végezte. Új vezetési irányelvei, intézkedései, mint az Évkönyv megindítása, és az intézet Klebelsberg Kunóról való elnevezése olyan szellemi alapot teremtettek, melyhez az utódok is visszanyúltak, mikor a rendszerváltás után visszatért a Collegium eredeti elveihez és célkitűzéseihez.

Mint történetkutató is tevékeny maradt. Terve volt, hogy Ferenc József születésének centenáriumán nagyszabású életrajzi sorozatot jelentet meg. Az élet azonban közbeszólt... 1935-ben ünnepelte a közben egyre veszélyesebben emelkedő Hóman Bálint írói pályája kezdetének huszonötödik jubileumát. Ebből az alkalomból egyesek úgy látták jónak, hogy az az évi Évkönyvet Hómannak szenteljék. Angyal szembeszállt az ötlettel, bár igazgatóként a bevezetőt megírta, s mikor a megjelent kötetet felsőbb körökben nemtetszés fogadta, sorsa megpecsételődött. Annak az embernek a döntése által kellett elhagynia intézetét, aki neki köszönhette pályáját - és akiben a végletekig csalódnia kellett.

Szomorú jövő, szomorú jelen

Távozása után az intézet éléről még Bécsben maradt, mivel szerette volna folytatni a Ferenc-József - monográfia megírását. 1938-ban azonban el kellett hagynia szeretett városát. Ennek két oka volt: Budapesten maradt lányának szüksége volt apjára, és időközben bekövetkezett az Anschluss, Ausztriát a náci Németországhoz csatolták.

Innentől az idős tudós napjai viszonylag egyformán, de korántsem tétlenül teltek. Amennyire tudta, igyekezte folytatni addigi kutatásait, és újra tevékeny részese lett a budapesti szellemi életnek. A halála előtti két évben naplót vezetett, mely egy idős, fáradt ember háborúról alkotott véleményét, és egyúttal igen pontos, megbízható információkat tartalmazott. A "rettenet" azonban közeledett: egyre biztosabbá vált, hogy az eddig a zsidóság menedékhelyének tartott Magyarország is áldozatul esik a könyörtelen pusztításnak, és utolsóként, de a magyar zsidóság is elvész. Ebben a vészterhes légkörben érte Kunszentmárton fiát a halál 1943. december 18-án. Életrajzának utolsó szavai híven tükrözik mindazt, amit elhunyta előtt mondani akart: "...gyötör az a gondolat, hogy nem dolgoztam eleget."

A fenti állítás kemény és korántsem jogos, hiszen írója hatalmas munkásságával tevékenyen gazdagította hazánk kultúráját, azért mindenkor szavakkal és tettekkel küzdött. "Távozása súlyos vesztesége történetírásunknak, melyet, több mint hatvan esztendőre terjedő tudományos pályája folyamán számos maradandó értékkel gazdagított." Így kezdődik a Századok hasábjain megjelent nekrológ. 1943 azonban igen kényes év volt már ama tekintetben, ahogyan a zsidók által létrehozott magyar szellemi értékeket szemlélték, így pályája alapján kijáró megemlékezésekben nem részesülhetett, sőt a kultúrpolitika hozzálátott emlékének módszeres eltusolásához. Az embert, aki életében azt a forradalmi nézetet vallotta, hogy a zsidóknak el kell ismerniük Jézust, mert ez fennmaradásuk kulcsa, a római katolikus egyház keresztény temetésben részesítette.

A sors valamilyen szinten mégis kegyes volt hozzá: nem kellett végignéznie annak a kornak a pusztulását, melyben élt, hitt, és amelyért dolgozott, és azt az eseményt sem, mely talán minden másnál fájdalmasabb lett volna számára: Tamás unokájának 1944. december 31-én Dachauban bekövetkezett halálát.

Teljes szívvel állíthatjuk, Kunszentmárton büszke lehet szülöttére, ki életével mindenképpen városa hírnevét öregbítette. Végül a "Derék Város" nevében álljon itt a már idézett nekrológ zárása mintegy ígéretként és szívből jövő kívánságként: "emlékét, egy becsületes, önzetlen, minden tudományos kérdés iránt melegen érdeklődő jó ember emlékét, sokan és sokáig fogjuk őrizni."

Halász Ferenc