új MIGBK logo
A Madách Imre Gimnázium, a Barcsay
Baráti Körének portálja

alapítva 1902
fomenü vissza az elozo lapra

 

Nyugat, 1936. 4. szám.

Cs. Szabó László: Mai orosz dekameron

Szerkesztette Illyés Gyula, fordította Gellért Hugó - Nyugat-kiadás

A Mai Orosz Dekameron szerzői, Gorkij s a kevésbé jelentős Petrov kivételével tíz éven belül, 1888 és 1897 közt születtek, túlnyomóan polgári családból. Irodalmi hírnevük az új rendszerrel kezdődik, de legtöbbjük már fegyveresen résztvett a polgárháborúban. A Dekameron tehát azt a csoportot foglalja össze, amelynek legnagyobb élménye mindhalálig a polgárháború. Tíz közül nyolc kilencvenes születésű, tehát abból az átmeneti nemzedékből való, amelynek származása vagy neveltetése ellen, önálló kockázatra és fegyveresen kellett döntenie a hovatartozásról. Szükséges ezt hangoztatni, mert az új Oroszország nevelése olyan csillagtávolságba szakadt a cáritól, hogy a Dekameron írói valószínüleg még akkor is gyökeresen különböznek a most serdülő íróktól, ha a forradalomra lelkileg már a polgári nevelés idején, tehát ifjúságukban előkészültek. A húsz évesek iskolás világképe együtt nőtt a szovjet államrendszerrel, a Dekameronban bemutatott nemzedék kockázattal, belső szakításokkal érlelte ki ezt a képet s váratlan külső igazolásuk: a forradalom káprázatos élményük marad. Megérték a hőskort s a hőskor mindig mitologikus. A novellagyüjtemény szerkesztője részben a korlátolt szám, részben a regényírás ott is elterjedt kizárólagossága miatt kénytelenségből sok írót mellőzött, de az említett csoportot, érzésünk szerint így is jellemző képben mutatja be.

Oroszország politikailag érdekli a világot; politikum a szó elevenig maró értelmében. Így a kivételes alkalomra nekünk is ki kell tágítanunk irodalmi ítéletünket. Az új orosz íróknak világnézetük van s ez oly kevéssé magánügyük, hogy tudomásulvételét a kritikustól is megkövetelik. Tudomásul veszem tehát, hogy a kötet minden szereplője bolsevik. A szovjet-rendszer az alapelvek dolgában ép olyan szigorú, mint volt a középkor; a végrehajtókat kipellengérezhetik, a személyi és intézményes reformok elvileg korlátlanok, de nehogy az alapelvhez, a dogmához nyulj! A tíz író egyöntetű meggyőződésének stiláris formáit, szellemi és lelki odaadásuk hőfokát azonban vérmérsékletük dönti el s ez a szembeszökő individualizmus már az alapvető magatartásban a kötet legnagyobb meglepetése. Gorkij, a becsülettel kiszolgált és mindenképpen «igazolt» forradalmár helyzeti fölényével békebeli tárgyat választ; ő, aki a cárizmus alatt kimondott veszedelmes nézetekért börtönbe került, most csak egy falukép sous-entendu-iben céloz a sötét erőkre. Bábelj fülledt zsidó öniróniával tagadja meg a társadalmi osztályát; Grossmann, Pausztovszkij városias pátoszán áttör a szellemileg kivívott meggyőződés, hitvallásuk cerebrális eredete; Ivánov, Pilnják, Tyihonov barbár látomásaiban már nem az ész, hanem az ösztön vállalja az új világszemléletet. Ők is észlények, de a forradalmi élmény mély megindultsága mégis a tudat alól remeg föl; lihegő, darabos óriás öklözi homlokát. De a társadalmi közösség átérzése is elüt: Ivánov katonái a halál, éhség, szomjúság, hőség elementáris közösségében vergődnek, Pausztovszkij a közösségi szolgálatot utopisztikusan képzeli el, Pilnják s főleg Tyihonov a vezérelvhez húznak; a közösségi szolgálat ezentúl is erős egyéniségek példaadása. Egyik sem nyúl a dogmához, de fogékonyságuk, szemléletük, a közösség átélése teljesen individuális s ez valószínüleg a birodalom összes lakójára áll. Csak abban a zord puritanizmusban egyek, amely a világ teremtése óta a forradalmárok legnagyobb s legellenszenvesebb hiúsága.

Tárgyválasztásukat nagyrészt a férfikor kitörülhetetlen élménye, a polgárháború sugalmazta. Valóságábrázolók, de céloznak arra a nagyobb valóságra is, amely a szörnyű vérgőzben, életük önkívületében föltárult. Mindenképpen közölniök kell a nagy hírt, amely az utánuk következőknek már nem hír, hanem befejezett társadalmi vívmány; borzongva s szinte a világteremtés lázával ünneplik a gépkultúrát s az anyagiasságot, amelyért a fiatalság kellő pedagógiai előkészítés alapján lelkesedik. A hivatalos világnézet valamikor háborgó lelkük kozmikus hajnalhasadása volt s az idő ezt az élményt máig sem dörzsölte le írásaikról. Kedvenc hőseik a hajdani katonabajtársak, azok az elvadult, féltébolyodott, szenvedő vörös közkatonák, akik nem egy államrendszerért, hanem az ügyért harcoltak. A polgárháborún kívül legkedvesebb motívumuk az írói küldetés gondolata; az írót érzik az első rendcsinálónak s ebben - ahogy Illyés is írja - alighanem igazuk van.

De a világnézet nem elég az irodalmi üdvösséghez, a legtökéletesebb világnézet sem menti meg a rossz irodalmat. A Dekameron valódi művészeket mutat be, távolról sem egyenrangúakat, de őszintéket. Legerősebb köztük Gorkij; öblös, telt bömbölése ma is a sivatagok széléig viharzik. Nem csodálom, ha a hivatalos kultúrpolitika megelégedett, amiért a cári kor életbenmaradt oroszlánjai közül - több esztendős rossz viszony és szakítás után - Gorkij vállalta az új rendszert és Merezskovszkij az emigrációt. Előadásuk művészete nem olyan egyforma, mint a többi Dekameron szerzőié vagy volna egy magyar gyüjteményé. Pilnják, Tyihonov terjengősek, homályosak, feleslegesen darabosak, lehet, hogy éppen ezért érzem a legkifejezőbben oroszoknak. Oljesa stílusjátéka keresett, ezzel a kísérlettel Európában és Amerikában a huszas évek elején felhagytak. Lehet jó író, de a novella nem érdemli meg a helyét. A humoristák elképesztően szabadszájúak, igaz, hogy a dogmához egyik sem nyúl, sőt a maguk módján hithű reformerek, szent nékik az intézmény, a végrehajtók meg csapnivalók. Zoscsenko hangja, amennyire a fordításból megítélhetem, a burleszk Dosztojevszkijre emlékeztet. Bábelj és Grossmann előadása ökonomikus, nyugatias. De valamennyi közül Ivánov emelkedik ki leginkább Gorkijhoz; szűkszavú, plasztikus, vérgőzös turkesztán novellája félreismerhetetlen remekmű, mindenkinek a figyelmébe merem ajánlani.

A fordítást Gellért Hugó végezte szép magyar nyelven s mégis sztyeppei zamattal, amit a nagy oroszok fordításaiban ritkán ízlelhetünk. Ez a fordítás ismét fölkelti a vágyat, hogy Ambrozovics Dezső és Szabó Endre elévülhetetlen úttörése után a XIX. század orosz remekeit újabb, s az Orosz Dekameronhoz hasonló fordításban olvassuk. Illyés Gyula bevezetése kitünő, rövidre fogva elmondja tizenöt év történetét, a tiszta írói szándék viszontagságait és - reméljük - végső győzelmét az árulókra leskelődő, kihívó, tisztogató, egyszóval inkviziciós pártirodalom fölött.