új MIGBK logo
A Madách Imre Gimnázium, a Barcsay
Baráti Körének portálja

alapítva 1902
fomenü vissza az elozo lapra

 

Nyugat, 1935. 10. szám.

Illyés Gyula: Egy kuruzsló élete

Lidia Szejfullina regénye - Gellért Hugó fordítása - Nyugat-kiadás



Ez a könyv, ha akarom forradalmi, ha akarom ellenforradalmi. De miért is ezek a szempontok jutnak először eszünkbe az új orosz könyvekkel kapcsolatban? Maguk az oroszok már, úgylátszik, kicsit magasabb szempontból ítélik meg az irodalmat. E könyv szovjetoroszországi sikere s egyáltalában Szejfullina ottani szerepe amellett bizonyít. Úgylátszik, már nyugodtabban viselik a bírálatot s az is meglehet, hogy most már forradalmárnak nem a törik-szakad dícséretzengőket, hanem a kritizálókat tartják. Ha buta vagyok, a könyv ellenforradalmi, ha van eszem, forradalmi, mert a hibák feltárásával is a forradalmon akar segíteni, – az oroszok számára csak így adódhat fel a kérdés. A nem-oroszok számára természetesen van még egy szempont: mit tudok meg belőle a mai Oroszországról?
Azt, hogy a harc rettenetesen nehéz, rettenetes áldozatokkal jár, akkor is, mikor már nem ropognak a fegyverek. Nem a híres orosz intelligencia sorsa a könyv főtémája, de a legmegrázóbb lapok arról szólnak.
A háború előtt a forradalmárokat vagy ördögöknek tartották vagy angyaloknak. Volt benne valami. Az orosz forradalmárok legalábbis (ahogy a regényekből ismerjük őket) az angyalok érzékenységével s lágyságával reagáltak e föld igazságtalanságaira és csakhamar az ördögök kétségbeesésével gyúrták a bombát. De még maga a szocializmus, vajjon nem a testvéri békét s egyetértést ígérte-e az is, nem egy újmódi isten-országát? Vajon egyedül voltam-e én is a hitben, hogy a társadalomnak csak egy-két alappillérét kell kicserélni, csak egy-két új rendelkezést kiadni s az emberek egy-kettőre megváltoznak?
Holott az emberek a forradalom győzelme után is ép úgy hajlanak a lopásra, csalásra, irígységre, szadizmusra, szóval mindarra, ami legtöbbjükben a szociális lényt jelenti, mint azelőtt, sőt talán még annál is jobban, mert az új helyzetben új biztonságot kell kiküzdeniök. A lázongó proletároknak igazuk van, ahogyan az elnyomottaknak mindig igazuk van, de ez, sajnos, nem jelenti még, hogy személy szerint is mindnyájan az igazság megtestesítői. Ellenkezőleg. A szellemi és testi elnyomatás eldúrvít, magát az elnyomottat is erőszakoskodásra ösztönzi. A hatalomra került proletár jóideig a hatalmon is proletár marad. A szabadságért, humanizmusért lelkesülő orosz intelligencia riadtan nézte a hatalomra jutott proletárságot, melyet nem kis részben ő ébresztett öntudatra.
Ez Szejfullina regényének témája. A témát a mellékalakok képviselik. A főhős különben egy kalandor, aki paraszti gyermeksor, félművelt kamaszkodás, majd pár évi háborús szanitéckedés után a forradalom zűrzavarában orvosnak adja ki magát, igen sikeresen, mert nemcsak papírokat szerez kitünőeket, de gyógyítani is nagyszerűen gyógyít… De mindez magában csak kalandor-regény lenne, melyet az új oroszok már szinte műfajjá ütöttek. A regény hirtelen ott emelkedik, mikor ez az ál-intellektüel kapcsolatba s vitába keveredik az igaziakkal, a régiekkel, akik közül az értékesebbek őszintén kitárják szívüket előtte, noha kommunistának ismerik. «Azt mondom, – mondja a regény egyik legrokonszenvesebb alakja, az öregedő Chvalynova orvosnő – hogy akik az erőszaktól szenvedtek (a proletárok), ugyanazzal a kalapáccsal sújtanak az élő emberekre. Az emberre, értse meg, az emberre! Nem is az ellenségre sújtanak, hanem a barátra. Igen, a barátra... A barát nem dícsér, hanem fedd. Dícsérni magukat csak az ellenség képes.»
Chvalynova orvosnő, maga Szejfullina is ezek közé a feddő barátok közé tartozik. A hizelgés a gyáva kenyere. De leleplezi azt is, akinek hizelegnek. Mert aki bírja a kritikát, az már erős. A könyv nem takarékoskodik az ütésekkel.
«Pusztultak olyanok, – s ezt már nem is valamelyik hősének szájába adja, hanem maga Szejfullina mondja – akiket a hit, a hitetlenség, a számítás, az oktalanság, a kétségbeesett gyávaság, a vértanui önsanyargatás, az aljasság döntött pusztulásba.» Mert a forradalom mindezeknek teret és tápot ad... Mert a forradalom, ahogy magyar neve megjelöli, valóban mindennek a fölkavarodása, panaszos izzás és zűrzavar, melyből csak kínlódva fő el a szenny; mely önmaga pazarlásával tisztul.
Szejfullina könyve, mint egy mérleg; első részében a régi rend igazságtalansága és kínja halmozódik fel, a másodikban az újé. Első pillanatra mintha a két serpenyő egyensúlyban volna. A cárizmus kegyetlen szolgabírája a kommunizmus alatt a cseka vizsgálóbírája lesz. Igaz, leleplezik. A párt tele van haszonlesőkkel s ezek a leghangosabbak. A tömeg az új rendben is csak tömeg, orránál vezetteti magát még egy hisztérikától is, viszont a szerencsétlen álintellektüelekre, Viktoskára halált kiált csak azért, mert nem tud színészkedni. Az igazságtalanságokat nemcsak szóval panaszolják, a könyv cselekménye is egy igazságtalan bírói ítélet körül szövődik. Hasztalan az igazi kommunisták s mondhatnánk: e könyvben az igaz emberek minden erőfeszítése, Viktoskát, az álintellektüelt, de jó proletárt kivégzik. Szóval a könyv minden sarkából panaszt, kifogást és vádat ont. Nem is rendszerek ellen, hanem az emberek ellen. Forradalmi tehát, vagy ellenforradalmi? Ha külföldön jelenik meg, ellenforradalmi; azáltal, hogy Oroszországban jelent meg, forradalmi; az új orosz irodalom egyik legbátrabb alkotása.
Természetes, az ilyen szempontú ítélkezés már föltételezi, hogy a könyv, mint irodalmi alkotás, vitán felüli. Szejfullina kitünő írónő; megfigyeléseiben könyörtelen, kifejezésben takarékos, a stílusa közvetlenül emberi. Nem az a fölszínén csillogó-tündöklő, minden mondatban legalább egy ügyes bukfencet produkáló stílus, amelyre most mi Európában törekszünk. Majdnem színtelen, de azonnal a mélységével sodor. Olyan, aminőre ők Tolsztoj óta törekszenek. Ezt a stílust Gellért Hugó fordítása mesterien adja vissza.