Ujváry Gábor: A tudós Magyarország Bécsben
Magyar tudományos intézetek a császárvárosban, 1920-1945
(Megjelent: Limes, 1998/1. sz.)

A Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum alapításának előzményei

A spiritus rector: Klebelsberg Kuno

A meghatározó helyszín - a genius loci

Az Intézet fejlődésének előfeltétele: az Ausztria és Magyarország közötti korrekt (kultúr- és kül)politikai kapcsolatok

Az otthonos légkör megteremtése - az intézetek szervezeti kereteinek kialakítása

A Történeti Intézet és a Collegium igazgatói

A bécsi intézetek támogatása és tagjai

A Collegium és a Történeti Intézet tudományos eredményei

A Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum alapításának előzményei

A magyar tudomány és a magyar kultúra fejlődésében, Magyarország nemzetközi tudományos és kulturális kapcsolatainak történetében a XIV. század második felétől meghatározó volt Bécs szerepe. A különböző kultúrák találkozási pontjában fekvő, s éppen emiatt ezek között akarva, de akaratlanul is közvetítő város Magyarország "nyugati kapuja" volt. Falai között a középkortól számos magyarországi születésű egyetemista, tudós és művész élt. A városban otthont találó kulturális intézmények - az 1365-ben alapított egyetem, az 1624-ben megnyílt Pázmáneum és az 1749 és 1938 között fönnállott (s napjainkban megváltozott célokkal újra működő) "elitképző iskola", a Theresianum - szinte ugyanolyan erős szálakkal kötődtek a magyar szent korona országaihoz, mint az osztrák örökös tartományokhoz.

Éppen e rendkívül szoros történelmi kapcsolatok okán és ezek tervszerű, forrásokon alapuló kutatásának-földolgozásának igénye miatt szorgalmazta a legsikeresebb s legkoncepciózusabb magyar kultúrpolitikus, gróf Klebelsberg Kuno már 1917-ben - a Magyar Történelmi Társulat frissen választott elnökeként - a Bécsi Magyar Történeti Intézet alapítását. Bécsről és történeti kutatásokról lévén szó, Klebelsberget erősen befolyásolták az ott tevékenykedő magyar levéltárosok elképzelései, a magyar forráskutatás és -kiadás addigi eredményei és hiányosságai, valamint a bécsi nagy közgyűjteményeknek a magyar történelem kutatása szempontjából kitüntetett szerepe.

Klebelsberg a Történeti Társulati elnökségét Thallóczy Lajostól, a századforduló és a századelő egyik legtehetségesebb és legkülönösebb figurájától vette át. A kiváló historikustól, a rendkívüli műveltségű, nyelvek sokaságát beszélő Balkán-szakértőtől, Ferenc József bizalmasától, a közös pénzügyminisztérium felügyelete alatt álló bécsi gazdasági levéltár, a Hofkammerarchiv 32 esztendőn keresztül (1885-1916) hivatalban lévő igazgatójától. Aki mindemellett még - s bízvást állíthatjuk: e funkcióját tartotta a legfontosabbnak - "bűzérnagy" is volt. Azaz bécsi otthona, a hírhedt-híres "bűzértanya" gazdája, ura és parancsolója. Azé a "bűzértanyáé", ahol a magyar és az osztrák közéleti nagyságok, miniszterelnökök, miniszterek, tudósok, művészek mellett számos (köztük majd a Bécsi Magyar Történeti Intézet létrehozásában is közreműködő) történészt: Takáts Sándort, Csánki Dezsőt, Fejérpataky Lászlót, Fraknói Vilmost, Thaly Kálmánt, Réthy László alias Lőwy Árpádot, Angyal Dávidot, Károlyi Árpádot, Szekfű Gyulát és Eckhart Ferencet is vendégül látott. A mindenben a Monarchiához kötődő, annak európai hivatásában hívő, ám megroppanását és elkerülhetetlen végét is felismerő Thallóczy sorsában jelképesnek tűnik, hogy 1916-ban, immár a megszállt Szerbia polgári kormányzójaként, a királyi pártfogója temetéséről hazautaztakor bekövetkezett vonatbalesetben vesztette életét.

Thallóczy a korábbi külföldi történeti kutatásokat jellemezve már 1885-ben kijelentette: "Minde búvárlatok fényes bizonyságai a spontán kutatási vágynak, de ha összefoglaljuk, nem látjuk az intéző kezet, mely irányt adna, mely kimutatná: erre az irányra ez az ember kell, ez még nincs átkutatva, tehát kezdjük meg ezt." Emiatt javasolta: "úgy a bel-, mint külföldi levéltárakat rendszeresen s abból a célból kell átkutatni, melyik micsoda magyar s magyar vonatkozású anyagot foglal magában... Nem magunknak, de a köznek kell kutatni." Mintha Klebelsberg érveit hallanánk 1917-ben és az ezutáni esztendőkben.

Mivel a Birodalom központi hatóságai és a Monarchia közös ügyekkel foglalkozó minisztériumai a császárvárosban voltak, a Magyarország történetére vonatkozó Mohács utáni források jelentős része mindmáig a bécsi archívumokban található. Ennek ellenére ezek a levéltárak sokáig szinte hozzáférhetetlenek voltak, viszonylag későn, a múlt század második felében nyíltak meg a magyar kutatók előtt. A kiegyezés után a bécsi központi levéltárak a közös minisztériumok alárendeltségébe kerültek, s a rendezési és a leltározási munkák sikeres elvégzéséhez is szükség volt a magyar történelmet ismerő levéltárosokra, ezért az állások egy részét magyar állampolgárságú szakemberekkel töltötték be a "közössé" vált intézményekben.

Elsősorban e Bécsben tevékenykedő magyar levéltárosoknak köszönhető a magyar történeti források kiadásának a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveitől megfigyelhető minőségi és mennyiségi föllendülése. Történelmi tanulmányaiban számos bécsi levéltári forrásra hivatkozott Fraknói Vilmos, Károlyi Árpád, Szilágyi Sándor, Veress András, Thallóczy Lajos, Takáts Sándor és Wertheimer Ede is. A kutatások azonban nem igazán tervszerűen, többnyire egységes koncepció híján, tudományos és módszertani irányítás nélkül folytak, ráadásul a elsősorban a XV-XVII. század történetére korlátozódtak.

Klebelsberg kiváló érzékkel vette ezt észre. Tisztában volt azzal is: Bécsben élő, az ottani levéltárakat kitűnően ismerő, elsőrangú magyar szakemberekben sincs hiány. Thallóczy 1916-ban bekövetkezett halála után továbbra is itt dolgoznak a Bécsi Magyar Történeti Intézet alapítói és későbbi vezetői. Reaktiválható nyugdíjasként Károlyi Árpád, aki 1877-től a közös külügyminisztérium alá rendelt Haus-Hof- und Staatsarchiv tisztviselője, 1897-től első aligazgatója, 1909-től nyugalomba vonulásáig, 1913-ig igazgatója. Szekfű Gyula 1909-től ugyancsak a Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Eckhart Ferenc 1911-től, Miskolczy Gyula pedig 1914-től pedig a Hofkammerarchiv fiatal, ám szakmai körökben 1917-1918-ban már jól ismert levéltárosai. A "régiek" (Thallóczy és Károlyi) és az "újak" (Szekfű, Eckhart és Miskolczy) közötti folyamatosság így érezhető, kimutatható. Természetes és kézenfekvő tehát, hogy nagyszabású tervei kidolgozásakor és végrehajtásakor Klebelsberg is elsősorban rájuk számít.

Klebelsberg 1917. április 26-án, a Magyar Történelmi Társulat elnöki megnyitójában szólt először a bécsi történeti intézet fölállításának és az addig elhanyagolt XVIII-XIX. századi források kiadásának szükségességéről. Nem sokkal később a két gondolat összekapcsolódott. Még ez év júniusában kidolgozta a Társulat a "Fontes historiae Hungaricae aevi recentioris", azaz a Magyarország újabbkori történetének forrásai című sorozat programját, s Klebelsberg ekkor már ennek megvalósítására kívánta a bécsi kutatóintézetet megalapítani.

Ezért bízta meg Károlyit, Szekfűt és Eckhartot a sorozatterv véleményezésével, a Társulat megállapította tárgyi kereteken belüli témajavaslatok kidolgozásával. Károlyiék nem tétlenkedtek, s - nem hiába ismerték kitűnően a magyar történelemre vonatkozó bécsi kútfőket - 1918 februárjára meglehetősen részletes tervet készítettek. Ekkor még csak a magyar történelem fontosabb forrásainak XVII. század végétől XIX. század közepéig (1687-től 1847-ig) terjedő megjelentetésére gondoltak. A korszakhatár kijelölésének igen egyszerű, gyakorlati oka volt. 1918 előtt - s ez is csak 1905-től volt így - a bécsi levéltárak gyűjteményeiből 1847-ig, addig is megrostálva-cenzúrázva kerülhettek iratok a kutatók kezébe. A Monarchia összeomlása következtében azonban jelentősen javultak a tudományos kutatómunka feltételei, s az archívumok 1894-ig megnyíltak az érdeklődők előtt. Ezért a tervezett Fontes-sorozat keretei a szabadságharc utáni események vizsgálatára is kibővültek-kitágultak.

1918 végén és 1919-ben - az addigi államkeretek fölbomlása miatt, a "likvidáció" részeként - a bécsi közös levéltárak szétválasztása is megkezdődött. Magyar részről az ez irányú munkálatok irányítására Károlyi Árpádot kérték föl, Szekfű Gyulát a Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Eckhart Ferencet a Hofkammerarchiv magyar anyagának fölmérésével, kiválasztásával és összeírásával bízták meg. Mi sem tűnt természetesebbnek, minthogy a Fontes kiadásának és a Bécsi Magyar Történeti Intézet megalakításának előkészítésére a Történelmi Társulat által 1920 nyarán kiküldött "levéltári misszió" tagjai is ők voltak.

A bécsi történelmi kutatások szabályzata is elkészült. E szerint a Történelmi Társulat "az újabbkori magyar történet teljes megvilágítására szükséges források kiadásának előkészítése végett Bécsben rendszeres kutatást szervez..." A Századok 1920. évfolyamának mellékleteként megjelentek a Magyar Történelmi Társulatnak a korszak európai történettudományában mintaszerűnek tekinthető, kisebb módosításokkal még napjainkban is kiválóan használható, részletes forráskiadási szabályzatai. A Magyarország újabbkori történetének forrásai sorozat szabályzata szerint ekkor már "az 1686-tól 1918-ig lefolyt korszak történeti forrásainak kiadása" volt a vállalkozás célja.

Az első lépések megtörténtek. A Monarchia fölbomlása után, az 1917. évitől teljesen eltérő nemzetközi, belpolitikai és gazdasági viszonyok között, amikor nemcsak az ország, de a kulturális-tudományos intézményrendszer is szétesett és földarabolódott. Miután Klebelsbergnek igen hamar, 1920 októberében sikerült a bécsi Gárdapalotában három szobát megszereznie, az intézet, immár állandó székhellyel, megkezdhette működését. A két első ösztöndíjas Mályusz Elemér és Hajnal István - később mindketten a magyar történettudomány kiváló, nagy hatású mesterei - voltak. Ugyanebben az épületben 1924 őszén egy újabb tudományos "testvérintézet", a Collegium Hungaricum is megnyitotta kapuit a fiatal magyar értelmiség legtehetségesebbjei előtt. Immár nem csak a történészeket, hanem valamennyi tudományterület képviselőit, részben felsőbb éves egyetemistákat is fogadva. A külföldi magyar intézetek alapításával a nemzetközi kitekintésű, külföldön is tárgyalóképes elit nevelését elősegítő klebelsbergi tudománypolitika jegyében.

A spiritus rector: Klebelsberg Kuno

Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak tudatos és tervszerű alakítására csak a Monarchia fölbomlása árán visszaszerzett teljes állami önállóság következtében kerülhetett sor. A revízió lehetőségétől állandóan rettegő, s ezért Ausztria kivételével ellenséges országokkal körbevett Magyarország éppen a kultúrpolitika, mindenekelőtt a "magas műveltség" területén törhetett ki legsikeresebben a háborús vereség miatti kényszerű elzártságból. Itt nyerhette vissza leghamarabb az egyelőre csak névleges mozgásszabadságot, e körben javíthatta leghatásosabban a negyedszázada folyamatosan romló külföldi megítélését. Mindezt kiváló érzékkel, a tudománypolitika, a "tudományos nagyüzem" nemzetközi fejlődési tendenciáit is számba véve ismerte föl Klebelsberg Kuno.

Klebelsberg kultuszminiszterként gondolatilag kész, világosan megfogalmazott, egységes, alkotóelemeiben a gyakorlatban is kipróbált programmal jelentkezett, és igen gazdag tudományszervezési gyakorlattal rendelkezett. Elképzeléseit mindenekelőtt német példák inspirálták és motiválták, a húszas évek eleji - a korábbi feltételekhez képest lényegében megváltozott - magyar kulturális viszonyok és az ezekkel kapcsolatos nemzetközi kihívások alakították.

1916-ban államtitkárként szervezte meg a mindössze másfél esztendeig, 1917 januárjától 1918 szeptemberéig fönnálló Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézetet, amelynek ügyvezető alelnöke volt. 1918 előtt ez volt az egyetlen magyar állami tulajdonban lévő, ösztöndíjasokat fogadó, folyamatosan működő külföldi tudományos intézetünk. Klebelsberget 1917 februárjában egy rangos társadalmi-szakmai testület, a Magyar Történelmi Társulat elnökévé választották. (Haláláig töltötte be e funkciót. Nagyszabású, a legnevesebb magyar historikusok, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula, Eckhart Ferenc, Hóman Bálint és Domanovszky Sándor közreműködésével kidolgozott forráskiadási és kutatási tématervei ugyan csak részben valósultak meg, ám így is meghatározták a két világháború között rendkívüli eredményeket fölmutató magyar történettudomány fejlődését. Egészen 1948-ig, Andics Erzsébetéknek a történettudomány intézményrendszerét "gleichschaltoló" hatalomátvételéig.) A Társulat közgyűlésein mondott elnöki beszédeiben többször is hangsúlyozta - egyelőre természetesen csak a történettudományra vonatkoztatva - a tervszerű tudománypolitika, a "nagyüzemekben" folyó "tudományos kollektív vállalkozások" fontosságát.

1920-tól - a "mintaintézet", a Bécsi Magyar Történeti Intézet megszületésétől - Klebelsberg kezdeményezésére egymás után alakultak meg a "magyar kultúra külföldi őrszemei". A bécsivel azonos céllal, a vatikáni levéltárakban őrzött magyar vonatkozású források föltárására, összegyűjtésére és kiadására jött létre 1923-ban a Római Magyar Történeti Intézet. Hozzájuk hasonlóan a magyar állam tulajdonában voltak az 1924-ben Bécsben és Berlinben, majd az 1928-ban Rómában megnyílt Collegium Hungaricumok, amelyek már több szakterületről fogadtak ösztöndíjasokat. A párizsi magyar ösztöndíjasok istápolására 1927-ben állította föl a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a Franciaországi Magyar Tanulmányi Központot. A külföldi magyar ösztöndíjasok természetesen magyar intézettel nem rendelkező városokban és országokban is kutathattak és tanulhattak a magyar kormány támogatásával. Klebelsberg iniciatívájára és tevékeny közreműködésével tehát már a húszas évek közepére kiépültek az egyre bővülő lehetőségeket nyújtó állami ösztöndíjpolitika szervezeti keretei. Az ösztöndíjak minél objektívabb odaítélése és a magyar kultúrpropaganda ezáltali megerősítése érdekében azonban sürgetően szükségessé vált az egységes irányítást - s így az áttekinthetőséget is - biztosító, a különböző szakterületek sokszor eltérő szempontjait egymáshoz közelítő szabályozás kidolgozása. "A külföldi magyar intézetekről és a magas műveltség céljait szolgáló ösztöndíjakról" szóló 1927:XIII. tc. Klebelsbergnek bevallottan is egyik legkedvesebb törvénye volt. Lényegében már kész tényeket rögzített, ösztöndíjpolitikája addig elért eredményeit kodifikálta. Igen jelentős volt azonban abból a szempontból, hogy az ösztöndíjasok - nem csak a külföldi, de a belföldi stipendisták is - korábban esetleges kiválasztását az Országos Ösztöndíjtanácsra, a "szellemi és természettudományokat" egyenlő számban képviselő, neves tudósokból, valamint ismert művészekből álló testületre bízta.

A meghatározó helyszín - a genius loci

Bécs egyik legszebb és legértékesebb, neves művészettörténészek szerint is a barokk-klasszicizmus egyik legjelentősebb műemléke ma az osztrák igazságügyi minisztérium épülete. Az idősebb Fischer von Erlach tervezte, a Trautson hercegek számára 1710 körül fölépített Museumstrasse-i palota 1760-tól - a "testőrírók" révén a magyar kultúrtörténetben is oly jelentős szerepet betöltő - magyar nemesi testőrség székhelye volt. 1849 után, büntetésből és a testőrség feloszlatása következtében az osztrák Generalkommando tulajdonába került az épület, amelyet 1869-ben szolgáltattak vissza ünnepélyesen a Gárdaalapnak. A Monarchia fölbomlása és ennek következtében a Testőrség feloszlatása után, 1918 novemberétől a Külügyminisztérium fennhatósága alatt működő, a békeszerződés és a "likvidálási" munkálatok végrehajtására alakult magyar Felszámoló Hivatal használta egyes helyiségeit. 1920-tól a kormányzósági gazdasági iroda kezelésében állott a Gárdapalota, melyet 1925-ben - a diplomáciai csatornák ügyes fölhasználásával ehhez még az osztrákok támogatásával is bírva - szerzett meg magának a vallás- és közoktatásügyi minisztérium. Ez év március 25-én Klebelsberg a Mária Terézia Akadémiai Alapítvány képviseletében kötött csereszerződést a Palota addigi tulajdonosával, a Magyar királyi Tiszti Testőralappal. Az Akadémiai Alapítvány bátaszéki uradalma 500 hold "középminőségű földet" adott át a Testőralapnak. Ennek fejében pedig tehermentesen megkapta a Testőrpalotát "a rajta lévő épülettel, annak minden tartozékával és kiegészítő részével, úgyszintén a palotában levő, mindazokkal a művészeti tárgyakkal, bútorokkal és mindennemű fölszerelési eszközökkel együtt, amelyek a testőralap tulajdonában állanak".

Klebelsberg rendkívül büszke volt a bécsi Gárdapalotában otthonra talált magyar intézményekre. "Ha időnként megfordulok Bécsben a Collegium Hungaricumban - jelentette ki -, mindig elemi erővel kap meg a genius loci, az a tudat, hogy Fischer von Erlachnak, minden idők egyik legnagyobb építőmesterének e remek alkotásában éltek Mária Teréziának azok a gárdistái, szerény tisztek, akik abban a nemzetietlen korban nemcsak a magyar irodalmat ébresztették új életre, hanem pionírjai lettek az egész magyar szellem megújhodásának is."

A történelmi légkör és hangulat azonban nem mindenkit tett olyan elfogódottá és meghatottá, mint Klebelsberget. A magyar múltat idéző, de nemcsak történelmi, hanem piaci értékét tekintve is roppant becses ingatlant többször is megkísérelték értékesíteni. 1939-1940-ben - a bécsi polgármester kezdeményezésére, a magyar tudományos-kulturális jelenlétet is nehezen tűrő "nagynémet", birodalmi törekvések jegyében - komolyan fölvetődött a Hermann-Göring-Werken tulajdonában lévő óbudai (Hajógyári-) szigettel történő elcserélésének terve, de végül magyar részről visszautasították az ajánlatot. A háború után, 1947-ben a bécsi polgármester ismét jelezte, hogy kulturális létesítmények és gyűjtemények elhelyezése céljából szívesen megvenné a Gárdapalota épületét. A magyar kultuszminisztérium azonban még ekkor sem javasolta az épület eladását: "Bécs városával őszinte barátságban és demokratikus együttműködésben kívánunk élni - hangzott a válasz -, s ajánlatát őszinte örömmel elfogadtuk volna, azonban a hajdani testőrgárda épülete az egész magyar nemzet számára olyan történeti és szimbolikus értékkel bír, hogy a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium legőszintébb sajnálatára kénytelen Polgármester úrral közölni, hogy az épület megvételét illetőleg nem bocsátkozhatik Bécs városával tárgyalásokba".

A harmincas évek elejétől többször szóba került a Gárdapalota hatalmas épületének - ösztöndíjasok által lakatlan és kulturális célokat sem szolgáló - részbeni hasznosítása. Lábán Antal, a Collegium Hungaricum igazgatója már a harmincas évek elején bérbeadta a palota néhány szobáját, mindig vigyázva azonban arra, hogy a tudományos jelleget megtartsa-megőrizze, hiszen elsősorban külföldi kutatóknak biztosított szálláslehetőséget. 1935-től a bécsi magyar egyesületek - az 1899-ben alapított Florisdorfi Első Magyar Munkásegylet és az általa 1921-ben létrehozott Bécsi Magyar Iskolaegylet - szintén helyiségeket kaptak a Gárdapalotában. Igaz, ezért nem kellett fizetniük, térítésmentesen jutottak hozzá.

1945 után egészen más célokra vették igénybe az épületet. 1945 novemberétől 1947 szeptemberéig az amerikai megszálló csapatok 8-9, 1945 szeptemberétől a Magyar Vöröskereszt 14 szobát foglalt el a Gárdapalotában. Emellett változatlanul itt voltak elhelyezve a bécsi magyar egyesületek, és osztrák kulturális egyesületeknek is bérbeadtak szobákat. Ennek következtében - s persze amiatt, mert a Gárdapalota karbantartására-felújítására nem volt pénz, s így egyre több szoba vált lakhatatlanná - a néhány ösztöndíjast és a Bécsben hivatalosan tartózkodó magyar állampolgárokat is nehezen tudták benne elszállásolni.

A negyvenes évek végétől a Gárdapalota szinte teljesen kihasználatlan volt, ösztöndíjasokat és kutatókat már nem fogadott. 1949-ben, a Kultúrkapcsolatok Intézetének megalapításával, majd a nyugati országokban lévő magyar intézetek tudományos működésének beszüntetésével az épület is a magyar Külügyminisztérium tulajdonába került. A külföldi magyar intézetek szerepéről és hivatásáról vallott klebelsbergi tudománypolitikai koncepció ezzel hosszú időre - akkoriban úgy tűnt: a "múltat végképp eltörölni"-szemlélet jegyében végérvényesen - feledésbe merült. Az épület: a Gárdapalota azonban még mindig magyar állami tulajdonban maradt; érthetetlen, sőt bűnös elkótyavetyélésére csak 1960-1961-ben került sor.

A Magyar Dolgozók Pártjának Politikai Bizottsága már 1956. január 18-i ülésén hozzájárult az épület értékesítéséhez. A forradalom és Magyarországnak a "nyugati világban" érvényesülő, ezt követő nemzetközi elszigeteltsége azonban öt évig hátráltatta a határozat megvalósítását. Ráadásul a bécsi magyar követség, Puja Frigyes követ többször is erélyesen szót emelt a Collegium Hungaricum épületének tervezett eladásával szemben, s ez a Külügyminisztérium korábbi álláspontját is módosította. Ugyanakkor, a mindig csak a pillanatnyi érdekekkel - no meg a devizakiadások helyett kecsegtető devizabevételekkel - számoló Pénzügyminisztérium mereven ragaszkodott az eladást 1951 óta szorgalmazó elképzeléseihez.

1958 novemberében, majd 1959 júliusában tárgyalt újra a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága az épület sorsáról. Bár Sík Endre külügyminiszter ellenezte a Testőrpalota eladását, s Benke Valéria művelődésügyi miniszter is úgy vélte, hogy "Népköztársaságunknak rendkívül fontos politikai érdeke fűződik az épület megtartásához", a Pénzügyminisztérium véleménye, különösen pedig Marosán György "szókimondó" keménysége ekkoriban jóval többet ért az ő kiállásuknál. Szerinte pedig: "Mi 400 évig gyarmata voltunk Ausztriának és ebből a házból is gyilkoltak bennünket... Ha mi propaganda célra modern, szép, az ország mostani életét kifejező épületet építünk, az sokkal inkább jelképezni fogja Magyarország életét, mint ez az ósdi régi épület."

Közben legalább azt sikerült elérni, hogy a vevőként jelentkező osztrák állami szervek 1959 novemberében elfogadták a Gárdapalota - az addigi 15 millióval szemben - 18 millió schillingre fölemelt vételárát (ez még így, az épület rendkívül elhanyagolt állapota mellett is jóval kisebb összeg volt, mint a palota valóságos forgalmi értéke). Az osztrákok nálunk jóval meggondoltabbak és józanabbak voltak és tudták: "nem akármilyen épületről van szó ott a Weghuber-park mellett, hanem az egyik legnagyobb osztrák építész egyetlen városi palotájáról. Ezt pedig a magunk [ azaz az osztrák nép] számára megőrizni: kötelesség."

A vételi szerződést az osztrák szövetségi kereskedelmi és újjáépítési minisztérium kötötte meg a magyar államot képviselő ügyvéddel. A szerződésben kikötötték, hogy a palotában lévő festmények és műtárgyak - a Bessenyei-szobor kivételével, amelyet a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolának adtak át - a vevő tulajdonába kerülnek, az átadás-átvétel pedig 1961. február 1-jén fog megtörténni. A palota új tulajdonos általi értékesítése esetére 25 esztendeig a magyar államot elővásárlási jog illette meg. Az osztrák minisztertanács 1960. március 22-én hagyta jóvá a Collegium Hungaricum épületének megvásárlásával kapcsolatos fizetési feltételeket. Két héttel ezután a vételár első fele már befolyt a Magyar Nemzeti Bank zürichi számlájára. A palota sorsa megpecsételődött... A magyar múlt, a magyar irodalom- és tudománytörténet egy kicsiny, ám annál fontosabb helyszíne került - igaz hogy baráti, ám mégis - idegen kézbe.

Az eladás összegéből építették föl 1963-ra a Collegium Hungaricum Hollandstrasse-i épületét. Ezen újabb "rémtörténet" néha keserűen kacagtató, ám többnyire csak szomorúságot okozó fejezetei már nem tartoznak témámhoz, még kevésbé a klebelsbergi tudománypolitikai elképzelések utótörténetéhez. "Kinti barátaink állásfoglalásának figyelembevételével - hangzott a Külügyminisztérium álláspontja - kénytelenek vagyunk ragaszkodni ahhoz, hogy az új épület tervezési stb. munkáit" két, szerényebb képességű osztrák "elvtárs" végezze el, hiszen "barátaink véleménye szerint politikailag lehetetlen helyzetet teremtene, ha a Magyar Népköztársaság által építendő épületet" egy harmadik, igaz hogy ismert, ám "fekete" - azaz néppárti - osztrák építész tervezné. A kivitelezést pedig inkább egy tőkeszegény kommunista vállalatra bízták. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen az építkezés egyik magyar irányítójának emlékezései szerint: "a magyar költségvetés tartalékaira volt szükség" az építővállalat fenntartásához.

A finoman szólva felelőtlen döntés következményei máig hatóak. De - néhány szabályt erősítő kivételtől eltekintve - kit érdekelt a korabeli vezetők közül a Gárdapalotában érezhető, Klebelsberg által oly sok szeretettel emlegetett genius loci? Egyáltalán, kit érdekeltek akkor a - ha ismerték egyáltalán a nevét - reakciósnak, népellenesnek bélyegzett "Gróf" tudománypolitikai elképzelései-alkotásai; a magyar tudomány, történetírás és forráskiadás bécsi kötődései?

Az Intézet fejlődésének előfeltétele: az Ausztria és Magyarország közötti korrekt (kultúr- és kül)politikai kapcsolatok

Nyilvánvaló, hogy az Ausztria és Magyarország közötti kulturális és tudományos kapcsolatokat a két ország összeköttetései és külpolitikai mozgástere határozták meg. A két világháború közötti időszakban, egészen az önálló Ausztria megszűnéséig, mindkét állam - már csak a korábbi "közösség", és ebből adódóan a sokban hasonló problémák okán is - szorosan egymásra volt utalva.

Így volt ez a Monarchia felbomlása óta. 1918 novemberében Bécsben nyílt meg a függetlenné vált Magyarország - a Tanácsköztársaság idején is folyamatosan működő és az osztrákok által is elismert - első követsége, amelyet Ausztria német megszállásáig, mikoris főkonzulátus lett a követségből, a magyar diplomácia kiemelkedő képviselői vezettek. A húszas években a követség személyzetéhez tartoztak, külügyi állományban voltak a felszámolási munkálatokban tevékenykedő és a Bécsi Magyar Történeti Intézet alapításában kulcsszerepet játszó levéltárosok, Szekfű Gyula és Eckhart Ferenc, valamint egy ideig Károlyi Árpád is.

A kapcsolatok alapja - kissé egyszerűsítve az ennél persze sokkal bonyolultabb és összetettebb diplomáciai problémákat - az volt, hogy Ausztriának szó szerint létfontosságúak voltak a magyar mezőgazdasági termékek, Magyarország számára pedig, mint mindvégig kárpát-medencei letelepedése óta, Ausztria jelentette a "nyugati kaput". 1919 tavaszán és nyarán még a kommunizmus "importálhatóságának", a "világforradalom" nyugati terjeszthetőségének-terjedésének reményében, később pedig - a Kisantant szorító gyűrűje miatt - a nyugat felé, elsősorban Olaszország és Ausztria (s csak a harmincas évek elejétől Németország) irányában elképzelt diplomáciai nyitás értelmében.

A húszas évek közepéig a legkülönbözőbb politikai indíttatású, de a "Horthy-Magyarország" elítélésében egységes bécsi magyar emigráns csoportok ottani hatóságok által eltűrt, sőt részben támogatott tevékenysége, ezt követően pedig - 1934-ig - a "vörös Bécs" és a "fehér Budapest" inkább csak ideológiai szinten jelentkező ellentéte zavarta az egyébként korrekt osztrák-magyar viszonyt. Cnobloch, a budapesti osztrák nagykövet már 1922 májusában jól látta azonban, hogy a burgenlandi kérdés megoldásával az osztrák-magyar gazdasági és politikai kapcsolatok újból fölerősödhetnek. Annál is inkább, mivel a húszas évek elejének legfontosabb külpolitikai témái mindkét országban csaknem azonosak voltak. A monarchia javainak likvidálásáról, a környező országokhoz és a győztes hatalmakhoz fűződő viszonyról, a határok kérdéséről, a Habsburg-restauráció lehetőségéről, illetve megakadályozásának mikéntjéről, a nyersanyagforrásaitól jórészt elszakított Ausztria és Magyarország életképességéről (inkább: életképtelenségéről), valamint az Anschluß-ról folytatott viták nem sokban különböztek egymástól Ausztriában és Magyarországon. Bár a jól fejlődő osztrák-csehszlovák kapcsolatokat és a magyar politikával szembeni fenntartásokat gyanakodva figyelték Magyarországon, az Anschluß-ra vonatkozóan - a húszas évek végéig - az osztrákok többségével egyazon álláspont alakult ki: annak előbb vagy utóbb, de mindenképpen be kell következnie. Persze egészen másként vélekedtek erről a harmincas évek elejétől, amikortól az önálló Ausztria fönnmaradása fontos magyar érdekké is vált. 1933-1934-től, Ausztria tekintélyuralmi állammá történt átalakításától, egészen az 1938 márciusában bekövetkezett Anschluß-ig pedig harmonikusak és súrlódásmentesek voltak az osztrák-magyar kapcsolatok.

A kultúra és a tudomány területén a két ország viszonyát az egész korszakban meghatározta - az Ausztriában egyébként az első két külföldi tudományos-kulturális intézet - a Bécsi Magyar Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum tevékenysége, a Gárdapalota nyújtotta lehetőségek (nemzetközi kongresszusokra, konferenciákra, rövidebb kutatómunkára érkezett tudósok és a Bécsben szereplő magyar művészek fogadása; előadások, felolvasóestek, az ösztöndíjasoknak szóló nyelvtanfolyamok és kirándulások, valamint társadalmi rendezvények - így pl. bálok - szervezése stb.) széles körű kihasználása. A magyarok Monarchia korabeli bécsi tudományos és kulturális jelenléte megmaradt, sőt, sokak szerint tovább erősödött. A budapesti osztrák nagykövet már 1925 nyarán arról panaszkodott, hogy a magyarok kitüntetett helyzetbe kerültek a bécsi művészeti körökben és a hangadó napilapoknál, s ezáltal sokszor inkább a magyarok sugallta véleményt, mint az osztrák érdekeket képviselő álláspontot fogadja el az osztrák közvélemény. Továbbra is igen sok, sőt, a numerus clausus törvény miatt a húszas években növekvő számú magyar egyetemi hallgató látogatta az osztrák - változatlanul, átlagosan 80-85 százalékos részesedéssel a bécsi - egyetemeket.

Tudományos téren a Monarchia közös intézményeinek felosztásáról folytatott, hosszú ideig elhúzódó tárgyalások árnyékolták be a két állam kapcsolatait. Éppen a levéltárak tekintetében sikerült Ausztriával a leghamarabb a konszenzuson alapuló - az 1526 utáni Magyarországra (is) vonatkozó bécsi forrásokat közös szellemi tulajdonnak nyilvánító - megegyezést tető alá hozni: 1926 májusában aláírták a mindmáig érvényben lévő titkos badeni egyezményt. (A múzeumi és könyvtári állomány rendezéséről csak 1932 novemberében sikerült megállapodni.)

A kulturális és a tudományos kapcsolatok intézményesítése érdekében már 1934-ben megkezdődtek a tárgyalások Olaszországgal, Ausztriával, majd Lengyelországgal. Leginkább azért e három "baráti állammal", hogy az e téren is érezhető német nyomást ellensúlyozzák, hogy az egyértelmű német orientációt elkerüljék. Ausztriával 1934 októberében történt az ez irányú kapcsolatfelvétel, 1935. március 4-én írták alá az erről szóló megállapodást.

Az 1935:XIX. törvénycikként becikkelyezett egyezmény indokolása kiemelte a nagy múltú bécsi magyar kulturális intézmények - a Pázmáneum, a Terézianum - erjesztő szerepét, s a Collegium Hungaricum és a Történeti Intézet további fenntartásáról is rendelkezett. Mindemellett intézkedett egy magyar tudós - Miskolczy Gyula - bécsi vendégtanári állásra való meghívásáról; évente két-két, a másik állam által jelölt csereösztöndíjas hallgató vagy fiatal tudós fogadásáról és tizenkét-tizenkét hallgató tandíjfizetési kedvezményéről; a másik állam nyelvének tanítása céljából a fővárosok tudományegyetemein, esetleg másutt is lektorok alkalmazásáról; az egyetemi és a főiskolai tanárok, színdarabok, rádióműsorok, kiállítások, hivatalos kiadványok cseréjéről; közös kutatásokról; a levéltári anyagoknak a "kormánymegbízással jelentkező kutatók" számára a teljes viszonosság alapján történő felhasználásáról és közzétételéről.

Az egyezmény biztosította lehetőségek kiaknázására azonban igen rövid időszak: az Anschluß-ig eltelt, nem egészen három esztendő állt csak rendelkezésre. A felsőoktatási kapcsolatok - a Klebelsberg-időszak után ismét - igen biztatóan fejlődtek. 1937-től a magyar vendégtanár mellett Ferenczy Géza (aki egyben a Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum könyvtárosa is volt) személyében már magyar lektor is működött a bécsi tudományegyetemen. A budapesti osztrák követ pedig még 1938 januárjában is igen bizakodóan írt az osztrák-magyar kultúrkapcsolatok előző évi felélénküléséről, elmélyüléséről, valamint arról, hogy egy - a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora, Kenéz Béla vezette - ismert magyar professzorokból álló küldöttséget fogadott. Pataky Arnold, Magyary Zoltán, Eckhart Ferenc, Navratil Ákos, Kornis Gyula és Burger Károly voltak a tudós delegáció tagjai. Mindannyian szorgalmazták a bécsi egyetemmel való szorosabb, a különböző szakmai szervezetek által is támogatott tudományos együttműködést, esetleg egy közös, magyar-osztrák tudományos társulat alapítása révén. Mint tudjuk, a szép tervek megvalósítását a történelem - ez esetben is - kíméletlenül és könyörtelenül meghiúsította...

Az otthonos légkör megteremtése - az intézetek szervezeti kereteinek kialakítása

Az 1920 októberében még csak három szobával rendelkező Bécsi Magyar Történeti Intézet állandóan és fokozatosan terjeszkedett. Károlyi Árpád 1928 februárjában "a félemeleten 18 lakószoba (az igazgató két szobáján és az irodán kívül); míg az első emeleten a könyvtári két helyiségen kívül németországi kutatóink részére már 1925 óta 3 szoba" használatát jelentette. A Collegium Hungaricum 1924 őszi megalakulásától szintén egyre nagyobb területet foglalt el az épületben: egy 1928 novemberi beszámoló szerint összesen már 78 helyiséget használt.

Az állami költségvetésből 1923/24-től 1929/30-ig komoly összegeket, összesen csaknem egymillió pengőt különítettek el a Testőrpalota külső és belső helyreállítására. A húszas évek végére a 194 helyiséges épület majdnem teljes lakható részét a Collegium, illetve a nála jóval kevesebb szobát elfoglaló Történeti Intézet céljaira építették át és rendezték be. Az épület korábbi pompájában ragyogott.

A Történeti Intézet 1922 nyarán fölállított szakkönyvtára is állandóan gyarapodott, s a Collegium Hungaricum jóval szerényebb bibliotékájával 1935-ben történt egyesítése nyomán több, mint 20.000 kötetesre szaporodott. Az 1936-ban nyilvánossá vált könyvtárat - amely Magyarország határain kívül a legértékesebb gyűjtemény volt a Kárpát-medence történetéről - a II. világháború után részben hazaszállították, s a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének rendelkezésére bocsátották.

A Bécsi Magyar Történeti Intézet kezdetben a Magyar Történelmi Társulat alá tartozott: a Társulat küldte ki 1920 nyarán azt a levéltári missziót, amelyből az intézet kifejlődött. Mivel 1923-tól "a folyton fokozódó drágaság erősen éreztette hatását, s már-már az a veszély fenyegette az intézetet, hogy a ...Történelmi Társaság kénytelen lesz a kutatást elszűkíteni, sőt esetleg egy időre meg is szüntetni", 1924-ben az Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsát arra kérték, vegye fennhatósága alá az intézetet, így biztosítva annak az állami költségvetésekből a jövőjét.

Klebelsberg 1924. február 14-i rendeletével csatolta a Bécsi Magyar Történeti Intézetet a Gyűjteményegyetemhez, amely a Történelmi Társulattal kötött erről egyezséget. Ennek alapján állapították meg az Intézet szervezeti szabályzatát. E szerint az "Intézet rendeltetése: 1. a bécsi nagy levéltárak és más közgyűjtemények anyagának a magyar történetírás céljaira való felkutatása, másolása, tudományos rendszerezése és kiadásra való előkészítése...; 2. e tudományos feldolgozással kapcsolatban alkalmas kezdő erőknek a történeti (különösképpen levéltári) kutatás módszereibe gyakorlati úton való bevezetése." Az Intézet igazgatóját változatlanul a Történelmi Társulat jelölése alapján nevezték ki, az intézeti tagok kijelölésére pedig a Társulat továbbra is irányító befolyást gyakorolt.

A Collegium Hungaricum nem csak egy szakterület, hanem - a Történeti Intézettel szemben -valamennyi tudományág képviselőit fogadta, így szabályrendeletében megfogalmazott célkitűzései is kiterjedtebbek voltak. E szerint a Collegium feladata: "1. A tagul felvett, tudományos, művészi pályára készülő, avagy ily pályán működő magyar állampolgárok bécsi tudományos kutatásainak, szaktanulmányainak, általános művelődésének, németnyelvi ismereteinek és az osztrák szakkörökkel való összeköttetéseinek céltudatos előmozdítása; 2. az osztrák-magyar kulturális kapcsolatok ápolása és elmélyítése társadalmi érintkezések, előadások, tanfolyamok, kiállítások, kiadványok stb. által; 3. felvilágosító tevékenység a magyar és osztrák kulturális intézmények és testületek, valamint tudományos pályán működő személyek érintkezései tekintetében."

Bár mindkét intézet a Gyűjteményegyetem Tanácsának igazgatása alá tartozott, az intézet-igazgatók és a tudós kortársak állandóan hangsúlyozták a Bécsi Magyar Történeti Intézetnek a Collegiumtól mint "testvérintézménytől" való teljes függetlenségét. A két intézet közül, mind Budapesten, mind Bécsben a Történeti Intézetnek volt magasabb a tudományos rangja és a presztízse. Ezt igazolja az is, hogy a Collegium Hungaricum igazgatója, Lábán Antal, 1931-ig a Történeti Intézet államtitkári rangú vezetőjének, a bécsi magyar kulturális intézetek kurátorának, Károlyi Árpádnak volt alárendelve. 1934-től pedig a Történeti Intézet igazgatói irányították a Collegiumot is.

A Történeti Intézet önállósága és a Collegium Hungaricumokétól eltérő státusza abban is megnyilvánult, hogy költségvetése önálló volt és tagjaira - a Collegium Hungaricumokban vagy más külföldi állomáshelyeken tartózkodó ösztöndíjasoktól eltérően - nem az 1927-ben alakult Országos Ösztöndíjtanács, hanem az intézetigazgató véleményének meghallgatása után az Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsa tehetett javaslatot a vallás- és közoktatásügyi miniszternek. (A Gyűjteményegyetem Tanácsa pedig csaknem minden esetben az igazgató - többségében valamelyik tudóstársa ajánlásán alapuló - véleményét fogadta el.) Így volt ez egészen 1935-ig, amikortól a "többi külföldi ösztöndíjjal való azonos elbánás elve alapján" az Ösztöndíjtanácsot bízták meg az intézetbe szóló stipendiumok meghirdetésével, a beérkezett kérvények elbírálásával.

A Történeti Intézet elnevezése 1933-ban, Klebelsberg halála után változott Gróf Klebelsberg Kuno Magyar Történetkutató Intézetre. 1934. január 22-én a Gárdapalotában tartott díszes emlékünnepségen - melyen Klebelsberg özvegyén kívül részt vett Hóman Bálint, Gratz Gusztáv, Antal István, Innitzer, bécsi bíboros, Schuschnigg, akkor még osztrák kultuszminiszter - leplezték le az alapító, Klebelsberg szobrát.

A Történeti Intézet és a Collegium igazgatói

A Történeti Intézet első igazgatója Klebelsberg atyai barátja, segítője és jóakarója, Károlyi Árpád volt. Őalatta élte az intézet fénykorát. A tagok munkáját állandó figyelemmel kísérte és felügyelte, mindig készen állt a szakmai tanácsadásra, segített a szükséges szakmai kapcsolatok megszerzésében-megtartásában. Megtört, alig halló öregemberként is biztos kézzel vezette az intézetet; tanácsokat kért és kapott Klebelsbergtől, de ő is ugyanígy tanácsokat adott neki: Klebelsberg haláláig ragaszkodtak egymáshoz.

Károlyi 1928 márciusáig vezette az intézetet. Ugyanő 1924 decemberétől 1931 szeptemberéig, államtitkári címmel fölruházva a bécsi magyar kulturális intézetek (azaz a Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum) kurátora is volt. 1928 márciusától 1929 szeptemberéig a neves jogtörténész, Eckhart Ferenc volt az igazgató. 1929 szeptemberétől rövid ideig Miskolczy Gyula, 1929 novemberétől a magyar történetírás Károlyi Árpád melletti másik "nagy öregje", Angyal Dávid - aki ezt megelőzően Habsburg Ottót oktatta magyar történelemből - volt a Történeti Intézet vezetője. A Collegium Hungaricum első és egyetlen, 1924-1934 közötti önálló igazgatója a kevésbé ismert és az előbbieknél tudósként is színtelenebb és jelentéktelenebb irodalomtörténész, Lábán Antal volt. 1910-től a Theresianumban (ahol a magyar diákoknak még a két világháború között is magyar nyelven oktatták a földrajzot, történelmet és irodalmat) tanított, ennek magyartanárából lett a Collegium vezetője, 1928-ban pedig a bécsi egyetemen magántanári címet szerzett a magyar irodalomtörténet témakörében. Ügyes és lelkes szervezőként irányította az intézményt. Ahogy Domanovszky Sándor emlékezett igazgatóságáról: "A te szerény, munkás életedben ez gyökeres változást jelentett. A Theresianum tanári állásából egy nagyrahivatott intézmény élére kerültél, ahol előzmények híján neked kellett a Collegium belső életét kialakítanod, külső kapcsolatait és jó hírét megteremtened. Az új intézménnyel szemben megnyilvánuló ellenséges hangulat közepett is ez a legrövidebb időn belül teljes mértékben sikerült... A Collegiumnak lelke volt és ez a lélek te voltál. Nem volt az az ösztöndíjas, bármily szakos is lett légyen, akinek munkája iránt ne érdeklődtél volna, akinek munkája elől összeköttetéseiddel az akadályokat nem segítettél volna elhárítani. Építkezéseket, átalakításokat, berendezéseket vezettél, tanfolyamokat, a bécsieknek magyar tárgyú előadásokat szerveztél... Minden cselekedet és minden gondolatod a kollégiumé volt..."

1935 szeptemberétől a bécsi magyar kulturális intézetek fönnállásáig, 1948 végéig ismét Miskolczy Gyula irányította a Történeti Intézetet és a Collegium Hungaricumot. Miskolczy - 1930-tól 1935-ig a római Collegium Hungaricum igazgatója - feladatai a "külföldi intézetek adminisztrációjának átszervezése", racionalizálása következtében lényegesen kibővültek, mivel a költségvetésnek a kulturális érdekeket sokszor elhanyagoló pénzügyi szempontjai Klebelsberg leköszönése után már nem tették lehetővé az óriási ráfordításokkal kiépített külföldi magyar kulturális intézmények változatlan keretek közötti fenntartását: Miskolczy Gyula ezért egy személyben volt a bécsi egyetem magyar vendégprofesszora, a Collegium Hungaricum és a Történeti Intézet igazgatója, valamint a magyar levéltári (sőt, később egyben a múzeumi) delegáció vezetője.

Miskolczy "szolgálatát Bécsben a háború alatt is megszakítás nélkül látta el"; utána mind a magyar vallás- és közoktatásügyi minisztérium, mind a bécsi egyetem szinte azonnal, az elsők között igazolta. Szívósan küzdött azért, hogy a Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum visszanyerje két világháború közötti rangját és szerepét. 1948-ban azonban már bizonyossá vált: teljesen hiábavaló ezirányú törekvése. A magyarországi kommunista hatalomátvétel egyben a bécsi magyar kulturális intézetek megszüntetését jelentette.

Miskolczyt 1948 novemberében hazarendelték. Mivel tudta, hogy ez mit jelent, nem tett eleget a fölszólításnak. Inkább Bécsben maradt. 1948. december 1-jéig állt magyar állami alkalmazásban, ezután vendégprofesszorként, majd 1949-től címzetes egyetemi tanárként haláláig, 1962-ig tartott előadásokat a bécsi egyetemen. Még a Testőrpalotában lakó egykori igazgatóként megélte az Intézet és a Collegium Hungaricum szebb napokat látott, a magyar történelem két évszázados hányattatásairól tanúskodó épületének, a két világháború közötti kulturális külpolitika büszkeségének, ám 1949 óta egyre csak pusztuló (mű)emlékének 1961-es eladását.

A bécsi intézetek támogatása és tagjai

Klebelsberg - rendkívül ügyes, vérbeli tudományos menedzserként - a Történeti Intézet működtetéséhez-fejlesztéséhez szükséges összegeket a legnehezebb gazdasági helyzetben, a húszas évek elején is mindig biztosította. Pénzt "fölhajtva", azért kilincselve, vállalkozásokba beszállva, alapítványokat létrehozva teremtette elő a különböző forrásokból származó összegeket az intézet fenntartásához. Kultuszminiszterként pedig, 1924-től már a Collegium Hungaricumra is gondolva, az állami költségvetésből ígyekezett biztosítani a két intézet jövőjét.

A Történeti Intézet először 1923/24-ben szerepelt az állami költségvetésben, a következő évtől már önálló tételként. Ekkor - tehát 1924/25-ben - 7920 aranykoronát, 1925/26-ban 175.200 papírkoronát, 1926/27-ben 19.051 pengőt kapott az intézet. 1927/28-tól már a Collegium Hungaricumnak megszavazott támogatást is pontosan ismerjük. (A továbbiakban az első helyen mindig a Collegium, a másodikon pedig a Történeti Intézet állami költségvetésben biztosított összegét tüntetem föl.) 1927/28-ban 65.114 + 24.868 (összesen 89.982), 1928/29-ben és 1929/30-ban 90.000 + 28.000 (118.000), 1930/31-ben 81.000 + 26.000 (107.000), 1931/32-ben 73.000 + 26.000 (96.000) pengőt juttattak a két intézetnek. (A már említett, a Gárdapalota fölújítására több éven keresztül átutalt, összesen mintegy 1.000.000 pengőnyi támogatáson túl!) Ezután - a gazdasági világválság és Klebelsberg miniszterségről történt leköszönése, majd halála következtében - radikálisan csökkent, majd e csökkentett szinten maradt az intézetek költségvetési támogatása: 1932/33-ban 22.000 + 10.000 (32.000), 1933/34-ben 19.000 + 9.000 (28.000), 1934/35-től 1938/39-ig - amikortól nincsenek pontos adataink, mert már nem különítették el a különböző külföldi tudományos intézetekre szánt összegeket - 18.050 + 8.550 (26.600) pengő.

Az intézet egyéb költségvetési tételekből - és más forrásokból, pl. 1924-től kezdődően a bécsi Theresianum magyarországi alapjából - is folyamatosan részesedett, hiszen a fennmaradt akták tanúsága szerint a miniszter által jóváhagyott költségvetés mindig magasabb volt az országgyűlés megszavazta állami támogatásnál.

Klebelsberg ügyelt arra, hogy a nehezen megszerzett pénzt megfelelő célokra fordítsák. Elfoglalt miniszterként is állandóan és folyamatosan figyelemmel kísérte a Collegium és a Történeti Intézet ügyeit. A legapróbb részletek - a szobák elhelyezése, a Gárdapalota csinosítása, sőt, még a bútorok és az ágynemű beszerzése - is érdekelték; az intézetekkel kapcsolatban szinte mindenről tudott. Valóban szívügye, egyik legkedvesebb - mert egész tudománypolitikai rendszerét részben megalapozó - alkotása volt e két intézet. Károlyi Árpád, Lábán Antal és mások tudósításaiból mindig tájékozódott arról, az ösztöndíjasok közül ki milyen témán dolgozik, mennyire haladt előre vállalt feladata teljesítésében, megfelelt-e a beléhelyezett bizalomnak. Gyakran maga tett javaslatot a kiküldendők személyére és arra vonatkozóan, mivel lenne érdemes foglalkozniuk, mit kellene átnézniük. Látszólag önkényes és diktatórikus módszerét azonban a "szakmák" sohasem kérdőjelezték meg - az utókor pedig fényesen igazolta őt, hiszen valóban a legkiválóbbak kerültek ki Bécsbe.

Klebelsberg minél több fiatalt igyekezett bevonni a bécsi kutatásokba. A tehetségeseket igyekezett a lehető legtovább Bécsben marasztalni, számukra még a legszorítóbb időkben is megpróbált zavartalan kutatási feltételeket biztosítani. A hosszabb ideig itt tartózkodók többsége a pályán éppen akkor induló, ígéretes huszonéves volt. A külföldi ösztöndíjról hazatérők elhelyezkedéséről Klebelsberg gyakran személyesen gondoskodott.

Klebelsberg lemondása, majd jó egy esztendővel azutáni halála fordulópontot jelentett a bécsi intézetek s valamennyi külföldi magyar tudományos intézmény sorsában és életében. Bizonyos, hogy elszürkülésükben, eljelentéktelenedésükben nemcsak a gazdasági világválságnak, hanem a rájuk figyelő, őket irányító és segítő, szervezői adottságokkal rendelkező személyiség hiányának is komoly szerepe volt. Hiszen Klebelsberg a húszas évek elején a harmincas évek elejinél sokkalta kedvezőtlenebb helyzetben is meg tudta alapítani a Bécsi, majd a Római Magyar Történeti Intézetet, a bécsi és a berlini Collegium Hungaricumot, képes volt a magyar tudomány intézményrendszerét megújítani és ésszerűen átalakítani.

A Történeti Intézetnek - szabályrendelete szerint - "állandó" vagy "változó" belső és külső tagjai, valamint vendégei voltak. A belső tagok a Gyűjteményegyetem tudományos tisztviselői, "az intézet céljait szolgáló kutatásokkal, publikálásokkal megbízott hazai történetkutatók", valamint már végzett, a másolásban, kivonatolásban stb. segédkező fiatalok közül kerültek ki, és több mint három hónapot - általában egy szemesztert, még inkább egy tanévet, gyakran pedig ennél is hosszabb időt - töltöttek az intézetben. A külső tagok az egyéb kutatási témákon dolgozó hazai tudósok voltak, akik kiküldését a Gyűjteményegyetem javasolhatta, míg a vendégek - Bécsben tartózkodó magyar kutatók - számára az igazgató rövidebb időre adhatott engedélyt az intézetben lakásra. Egy 1924 őszén Klebelsberg és Friedrich Schmidt-Ott, a Notgemeinschaft der Deutschen Wissenschaft elnöke közötti megállapodás eredményeként 1925 tavaszától három szobát német vendégkutatók számára tartottak fenn; cserébe a németek magyar tudósokat fogadtak athéni, firenzei és berlini intézeteikben.

Sajnos az intézet tagjairól készült különböző kimutatások más és más szempontok szerint készültek, általában az egyazon forrástípuson belül is következetlenül. Igen nehéz tehát az intézet belső és külső tagjairól, illetve vendégeiről pontos statisztikát összeállítani. Jómagam - a lehető legtöbb forrás bevonásával és összehasonlításával - 161 belső, esetleg kültagként az intézetben tartózkodó ösztöndíjast regisztráltam. Hasonló eredményre jutunk, ha az 1923/24. tanévtől az 1941/42-ig minden esztendőről megjelent hivatalos jelentések adatait összegezzük. (Itt persze figyelembe kell vennünk azt is, hogy 1920 őszétől 1923-ig és 1942 nyarától 1945-ig hiányoznak a kimutatások.) Eszerint ebben az időszakban összesen 209 esetben - ez az esetszám az ismételten ösztöndíjhoz jutottak miatt mintegy 150 személyt takar - voltak az intézetnek belső tagjai. Közöttük olyan tudósok mint Alföldi András, Bakács István János, Baranyai Béla, Baráth Tibor, Benda Kálmán, Berlász Jenő, Bobula Ida, Csóka Lajos, Deér József, Domanovszky Sándor, Ember Győző, Fekete Lajos, Fleischer Gyula, Gyóni Mátyás, Hadnagy Albert, Hajnal István, Házi Jenő, Hermann Egyed, Ila Bálint, Jakó Zsigmond, Jánossy Dénes, Kelényi Béla Ottó, Komoróczy György, Kosáry Domokos, Komjáthy Miklós, Kumorovitz Bernát Lajos, Lukinich Imre, Mályusz Elemér, Mérei Gyula, Miskolczy Gyula, Paulinyi Oszkár, Perényi József, Pleidell Ambrus, Ravasz Borbála, Salacz Gábor, Sinkovics István, Steier Lajos, Szabó István, Török Pál, Váczy Péter, Zádor Anna, Zsinka Ferenc. Mindehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy nemcsak a Bécsi Magyar Történeti Intézetnek, de a Collegium Hungaricumnak is számos történész ösztöndíjasa volt (pl. Fekete Nagy Antal, Genthon István, Eperjesy Kálmán, Barta István, Mollay Károly, Sashegyi Oszkár). Néhányan pedig (mint Pálfy Ilona, Mezősi Károly Lederer Emma, Szilágyi Lóránd, Waldapfel Eszter, Czeglédy Károly) a Collegium ösztöndíja mellett - természetesen más időpontban - a Történeti Intézet tagságát is elnyerték. Az Intézet vendégeként pedig valamennyi "jegyzett" magyar történész hosszabb-rövidebb időt töltött a Testőrpalotában.

A Collegium Hungaricumba a történészeken kívül már valamennyi tudományág 35 év alatti, legalább közepes szintű német nyelvtudást igazoló képviselői pályázhattak. 1928-ig, majd a negyvenes évek elejétől, nők nem jelentkezhettek. Kezdetben az itteni ösztöndíj célja kettős volt: szaktanulmányi továbbképzés - elsősorban germanistáknak és a magyar középiskolák jövendő német szakos tanárainak -, valamint a tudományos kutatómunka lehetőségének biztosítása. Ennek megfelelően - a Történeti Intézettel szemben - a második tanévet elvégzett, német szakos egyetemisták is tagjai lehettek a Collegiumnak. Egészen 1933-ig, amikortól már ide is csak végzett fiatalok kérvényezhették felvételüket. A többnyire egész - néha akár több - tanévet, ritkábban egy-egy szemesztert a Gárdapalotában lakó ösztöndíjasok 90 %-a a magyar államtól, a többiek a magyar törvényhatóságoktól, minisztériumoktól, alapítványoktól kaptak támogatást. Voltak "félfizetéses" és "fizetéses" tagok is, akiknek ugyanolyan előképzettséggel kellett bírniuk s ugyanolyan jogokat élveztek, mint a többiek. 1935-től, az ebben az évben a magyar-osztrák "szellemi együttműködésről" kötött kulturális egyezmény értelmében az osztrák állam által fizetett magyar "csereösztöndíjasoknak" is - évente 2-2 főnek - a Palotában volt az otthonuk. (Egészen az önálló osztrák állam 1938-as megszűnéséig.) Az ösztöndíjasoknak minden tanév október elejétől, illetve közepétől - majd 1933-tól november 1-jétől-július közepéig teljes ellátást, azaz ingyenes lakást, fűtést, világítást, kiszolgálást (!), napi háromszori étkezést (a háborús időszakban "étkezési váltságot"), mosást és orvosi kezelést biztosítottak a Collegiumban, s tanulmányi kiadásaik, valamint szaktudományi munkájuk költségeit (utóbbiakat 1933-tól már csak részben) is kifizették. A harmincas évek elejéig: "a kollégiumban az általános művelődési képzés előmozdítására a következő intézmények szolgálnak: német, valamint francia, angol vagy olasz nyelvtanfolyamok; rendszeres előadások valamennyi tagot egyaránt érdeklő művelődési kérdésekről az irodalom, történelem, műtörténet, természettudományok stb. köréből. Van alkalmuk a tagoknak sportolásra is (vívás, svédtorna, kirándulások)." Valamennyi kollégistának - még a "fizetéseseknek" is - igazolnia kellett munkateljesítményét, összefoglaló jelentést kellett írnia az Ösztöndíjtanácshoz.

A Collegiumba a kultuszminisztériumnál, majd 1928-tól az Országos Ösztöndíjtanácsnál lehetett pályázni. A nyilvános - a hivatalos Budapesti Közlönyben, valamint az egyetemeken, főiskolákon, kutatóintézetekben és közgyűjteményekben meghirdetett - pályázat beadási határideje kezdetben április, 1930-tól a február 20-a körüli időpont volt.

Az ösztöndíjasok száma az első esztendőben, 1924/25-ben 18 volt, ezután 1929-ig állandóan emelkedett, majd stagnált, 1931-től pedig radikálisan - a felére - csökkent. A harmincas években már csak évente 12-17 fiatal kapott valamilyen formában támogatást. Érdekes módon a háború alatt ismét több ösztöndíjas lakott a Palotában. Bár az eltérő szempontú kimutatások ez esetben sem könnyítik meg az intézet történetét kutató történész dolgát, számításaim szerint az 1924-es alakulástól 1944/45-ig kb. 480 esetben több, mint 350-en kaptak a Collegiumba három hónapnál hosszabb időre szóló ösztöndíjat; a vendégek száma pedig sok-sok százra rúgott. A két intézményben tehát összesen mintegy 700 esetben kb. 500 fő tartózkodott három hónapnál hosszabb ideig. A Collegium ösztöndíjasai voltak - a korábban fölsorolt történészeken kívül - pl. Keresztury Dezső, Lengyel Béla, Treml (Tamás) Lajos, Mendöl Tibor, Jókay Zoltán, Ujváry Dezső, Eckmann János, Horváth Barna, Katona Jenő, Kubacska András, Péczely László, Lajos Iván, Szép Ernő, Szendrey Ákos, Ottlik László, Zemplén Béla, Kalmár János, Szabolcsi Bence, Koch Sándor, Láng Sándor, Bibó István, Bogsch László, Buday Kálmán, Hartnagel Erzsébet, De Chatel Andor, Fél Edith, Pakucs Béla, Sárkány Oszkár, Kósa János, Telegdi Zsigmond, Gál István, Kerényi András, Tálasi István, Wessetzky Vilmos, Juhász Lajos, Vályi Nagy Tibor, Rosdy László, Gyallay Pap Domokos, Kéry László.

A sokba kerülő külföldi "elitintézetekkel" szemben megnyilvánuló ellenérzések és ellenvetések dacára: az ösztöndíjasok névsorán, tudományos teljesítményén és későbbi életpályáján végigtekintve, a Collegium Hungaricum és a Történeti Intézet vonatkozásában igen komoly eredménnyel járt az állami ösztöndíjakció. A itt időzöttek többsége - mintegy kétharmada, háromnegyede - a negyvenes évek közepéig bekerült a magyar értelmiségi elitbe, s gyakran (igaz, 1945-től, majd 1948-tól sokszor már az emigrációban) még az ötvenes, hatvanas és hetvenes években is vezető szerepet játszott.

A Collegium és a Történeti Intézet tudományos eredményei

Klebelsberg tudatos forráskiadvány-programjának 1918-1920 közötti alapozó munkálatai során a bécsi levéltári anyagot legjobban ismerő magyar történészek-levéltárosok határozták meg azokat a témákat, amelyekre a legtöbb, illetve a legérdekesebb magyar vonatkozású iratanyag található, majd a forráskiadás-sorozat mintaszerű tervezetét is elkészítették. Csak ezután kezdődtek el a Fontes-kötetek megjelentetése céljából indított bécsi kutatások.

A Bécsben kutató magyar történészek óriási segítséget kaptak a levéltári likvidációs bizottság tagjaitól, majd 1927-től a magyar levéltári delegátusoktól. A magyar kormány a Monarchia fölbomlását követően azonnal bejelentette társtulajdonosi igényét az egykori "közös levéltárakra". A megegyezés e területen sokkal hamarabb és simábban történt, mint pl. a múzeumi és a könyvtári állomány esetében. Az egykori Monarchia kultúrjavainak kezeléséről zajló osztrák-magyar tárgyalásokon sikerült elérni, hogy 1921-től a Kriegsarchivban, 1922-től pedig a Haus-, Hof- und Staats-, valamint a Hofkammerarchivban magyar levéltári kiküldöttek dolgozhassanak. Rendkívüli szerepe volt ebben Károlyi Árpádnak, aki - Szekfű és Eckhart segítségével - a magyar jogigényeket megfogalmazta. Ezek értelmében írták aztán alá 1926 májusában az 1927. január 1-jén életbe lépett badeni levéltári egyezményt. Eszerint: 1. Magyarország visszakapta a kizárólag magyar provenienciájú, tisztán magyar szellemi tulajdonnak tekinthető irategyütteseket; 2. a két állam közös szellemi tulajdonának nyilvánították a központi államigazgatás 1526-1918 közötti, legalább részben magyarországi hatáskörű szerveinek működése során keletkezett állagokat; 3. állandósították a levéltári delegáció intézményét.

A Bécsi Magyar Történeti Intézet által biztosított kutatási lehetőségek a magyar történettudomány további fejlődésére is rendkívüli hatással voltak. Mindenekelőtt az újkori magyar történelem forrásainak mintaszerű kiadása, illetve ezek rendkívül színvonalas földolgozása révén. Köszönhetően annak, hogy a példás alapossággal kidolgozott és megfogalmazott, szakmailag is felsőfokú program nem csupán terv és igény maradt, hanem részben meg is valósult.

Klebelsberg minisztersége idején, a Fontes-tervek megvalósítása érdekében még össze lehetett fogni a később egymással szembekerülő historikusokat, közös munkára lehetett megnyerni őket. A húszas években nagyjából egyidőben dolgoztak a Fontes-köteteken az ezután a legkülönfélébb irányba tartó tudósok: Károlyi Árpád, Angyal Dávid, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér, Hajnal István, Domanovszky Sándor, Steier Lajos, Thim József, Miskolczy Gyula, Lukinich Imre, Baranyai Béla, Viszota Gyula, Iványi-Grünwald Béla; azaz a két világháború közötti időszakban amúgyis "aranykorát" élő magyar történettudomány színe-java. Kutatók, akiket csak Klebelsberg tudott együtt tartani, akiket csak Klebelsberg tudott egyazon cél érdekében mozgósítani.

1921-től, Károlyi Árpád Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatékát földolgozó könyvének megjelenésétől 1944-ig folyamatosan, összesen 24 cím alatt, 42 kötetben jelentek meg a Fontes-kiadványok. Csak néhány olyan esztendő volt, amikor egy kötet sem látott napvilágot: 1923 (ekkor viszont az eredetileg szintén a bécsi intézethez kapcsolódó, de végül torzóban maradt sorozat, a Magyarország törökkori történetének forrásainak egyetlen kötete hagyta el a sajtót), valamint az 1931-es év és az 1941-1943 közötti időszak. A legtöbb kötet a Klebelsberg-időszakban jutott el a szakközönséghez: a Gróf életében 25 jelent meg. Az átlagosan 50 íves kötetek az iratok eredeti nyelvén (latinul, németül, magyarul, franciául, szerbül, horvátul, szlovákul), jegyzetekkel kiegészítve, név- és tárgymutatóval ellátva jelentek meg. Bevezető tanulmányaik jóval igényesebbek és terjedelmesebbek voltak a megszokottnál: általában alaposan körbejárták a kérdés történetét és a kiadott iratokon kívül fölhasználták azokat is, amelyeket a kutatások során kiválogatottak, ám végül kihagytak a kötetből. A bevezetések többsége a vaskos kiadványok egyharmadát-egynegyedét tette ki. Hiba volt azonban, hogy az eredeti nyelvükön közölt forrásokat kizárólag magyar regesztákkal és jelzetekkel látták el, és hogy a kötetek címe és tartalomjegyzéke is magyarul volt megadva. Így a környező országok történészei kevésbé ve(he)ttek tudomást e kiadványokról - holott általában ezek az ő szempontjukból is roppant fontosak lettek volna. Annál is inkább, mivel a Fontes-kötetek egy része olyan forrásokat is közölt, illetve földolgozott, amelyek az 1927. július 15-i, a Testőrpalotával szemközti Igazságügyi Palotában kiütött tűzvész martalékai, illetve az 1944-45. évi bombázások és pusztítások áldozatai lettek.

A látványos eredmények ellenére az eredeti, 1917-1920 között megfogalmazott Fontes-célkitűzéseknek csak kisebb része valósul(hatot)t meg. A tematikailag igen gazdag Fontes az újkori magyar történelem hézagainak föltárását vállalta, aminek maradéktalanul nem tudott (nem is lehetett volna) megfelelni. Valószínű, hogy Klebelsberg és a bécsi magyar levéltárosok szándékosan állították ilyen magasra a mércét, hiszen tudták: e tervek töredékének a teljesülése is óriási hasznot hoz a magyar történettudománynak. Így, bár a sorozat köteteinek többsége mintaszerű, komoly elismerést kiváltó kiadvány volt, a különben igen fontos kérdéseket tisztázó, ám szűkebb témát elemző és bemutató kötetek mellett csak néhány nagyobb terület alaposabb feltérképezése történ(hetet)t meg. Széchenyi munkái 13, a nemzetiségi kérdés történetéről szóló forrásoké 8, József nádor iratai és a Naplók, emlékezések-sorozat 4-4, a Kossuth-emigráció aktái 3 kötetben jelentek meg. Ez összesen 32 kötet a 42-ből, ami viszont azt jelzi: egy-egy megkezdett témát igyekeztek minél teljesebben körüljárni.

A Fontes mellett még sok-sok könyv, tanulmány, forrásközlés és cikk megjelenése köthető a Bécsi Magyar Történeti Intézetben folytatott kutatómunkához. Az Intézetnek saját periodikája is volt: Angyal Dávid kezdeményezésére 1931-től 1940-ig 10 kötetben láttak napvilágot az Évkönyvek, amelyek kezdettől fogva a Magyar Tudományos Akadémia anyagi támogatásával jelentek meg. Tíz kötetükben 85 magyar és 30 német nyelvű tanulmányt adtak ki a legkülönbözőbb történeti témákról. Egy-egy évkönyvben kezdetben 15-20, sőt, 1934-ben már 23 értekezést nyomtattak ki; 1936-tól 10 alá csökkent, 1938-ban 3, 1939-ben és 1940-ben 4 volt az értekezések száma. Az 1940-es évfolyammal megszűnt Évkönyvek felélesztésére a második világháború után is történtek kísérletek. A szép tervekből azonban - az Intézet és a Collegium Hungaricum tevékenységének 1948 utáni szünetelése miatt - semmi sem lett...

Az intézeti tagok bécsi kutatómunkáját, közvetve vagy közvetlenül, a korszak nagy történeti összefoglalásai is fölhasználták, értékesítették. A "Hóman-Szekfű" Szekfű által írott köteteiben igen sok utalás történik a Fontes-kötetekre, az ösztöndíjasok bécsi forrásokat földolgozó tanulmányaira. A Domanovszky szerkesztette Magyar Művelődéstörténet öt kötetében pedig jó néhány egykori intézeti tag (így Deér József, Váczy Péter, Kring Miklós, Sinkovics István, Szilágyi Lóránd, Mályusz Elemér, Paulinyi Oszkár, ifj. Szentpétery Imre, Lukinich Imre, Szabó István, Berlász Jenő, Vácz Elemér, Juhász Lajos, Höllrigl József, Ember Győző, Bakács István János, Csapodi Csaba, Hermann Egyed, Csóka J. Lajos, Haraszti Emil, Miskolczy Gyula, Párdányi Emil, Hajnal István, Tóth László, Hajdú János) írása olvasható; ezek nagy részében - természetesen - a korábbi bécsi kutatásokat is hasznosították. Ugyanígy igen sok bécsi levéltári anyagra hivatkoztak az 1635-ben alapított nagyszombati egyetem és annak jogutódja, a Pázmány Péter Tudományegyetem három évszázados történetét bemutató kötetekben is.

Mint már említettem, a Collegium Hungaricum tudományos presztízse a Történeti Intézeté alatt maradt. Ennek ellenére teljes joggal állította Lábán Antal már 1932-ben, hogy: "1./ A bécsi kollégium nyolc éven át a hazai tudományos élet szempontjából értékes új generációt nevelt és a kollégium tagjainak szaktanulmányi... eredményeiről számos professzori elismerő bizonyítványon kívül két és félszáz - magyarországi és külföldi lapokban megjelent - szaktanulmány tesz tanubizonyságot. 2./ A bécsi Collegium Hungaricum tagjai igen csekély kivételektől eltekintve visszatérésük után [Magyarországon is] igen derekasan megállották helyüket... 3./ A bécsi Collegium... a magyar szellemi és szaktudományi életnek a külföld előtti föltárása szempontjából... jelentős munkát végez." Az 1935-ös magyar-osztrák kulturális egyezmény szerint pedig "a bécsi Collegium Hungaricum volt ösztöndíjas tagjai tollából eddig több mint 750 tudományos tanulmány jelent meg". A Collegiumnak is volt egy önálló sorozata, a Collegium Hungaricum füzetei. Összesen 13 jelent meg belőle, első darabja - amelyet az igazgató, Lábán Antal írt a Gárdapalota és a Collegium történetéről - kivételével valamennyi ösztöndíjasok: Pálfy Ilona, Eperjesy Kálmán, (Tasnádi) Kubacska András, Hegedűs Lajos, Szép Ernő, Müller Gyula, Nagy Irén, (Solt) Speneder Andor, Baráth Jenő, Skala István, Borbély Andor és Nagy Júlia, valamint Lakatos Géza tollából; kettő német, a többi magyar nyelven.

Miskolczy Gyula 1946-ban leírt gondolatait kölcsönvéve, a Történeti Intézetről nyugodt szívvel elmondhatjuk: "a M. Tud. Akadémia kivételével nem volt még egy olyan szerv, amely legnemzetibb tudományszakunkért annyit tett volna, annak fejlesztése körül olyan érdemeket szerzett volna, mint ez a kis intézet. Ennek az intézetnek kizárólagos érdeme, hogy újabbkori történelmünket ismerni kezdjük, jobban, mint bármely Duna-völgyi nép a maga újabb történelmét és hogy történeti szemléletünk realisztikusabbá, illúziótlanabbá, módszerében modernné vált. Elég arra az impozáns kiadványsorozatra hivatkozni, amely Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai cím alatt jelent meg s amelyhez foghatót az első világháború után talán Európának egyetlen népe sem tudott létrehozni, valamint a M. Történetkutató Intézet Évkönyvének tudományos és metodikai szempontból magas színvonalú tíz kötetére. Ennek az intézetnek a megszüntetése, nyugodt lélekkel mondhatom, a legértékesebb munkát végző magyar külföldi intézet megszüntetését jelentené. Nem szabad elfeledni, hogy ez az intézet van a bécsi hatalmas közgyűjtemények, levéltárak, múzeumok, könyvtárak anyagának magyar szempontból való feldolgozására hivatva. Ez a munka időben korlátlan, még generációk megfeszített szorgalma sem tudja elvégezni." - "Elvégre nem tudunk változtatni azon a tényen, hogy négyszáz éves múltunk legfontosabb levéltári, sőt művészeti dokumentumait a bécsi levéltárak, a bécsi Nationalbibliothek, sőt bizonyos fokig a bécsi nagy múzeumok őrzik és hogy a magyar tudósok és művészek százszámra Bécsben tökéletesítették tanulmányaikat. Ha Béccsel megszakad az összeköttetés, akkor megszakad az összeköttetésünk a saját múltunkkal" - jelentette ki, szinte előre látva, megjósolva a néhány évvel ezután bekövetkező helyzetet. Abban is igazolta őt az azóta eltelt ötven esztendő, hogy (legalábbis e tekintetben) "megismétlődik újra a történelem, és Bécs az lesz, ami a XVIII. században volt: valóban közvetítő nagy kulturális áramlatok szolgálatában..., hogy szellemiségünk fejlődésében Bécs szerepe a jövő években - mennyi időre, azt még senki sem mondhatja meg - a közelmúlttal szemben inkább növekedni, mint csökkenni fog."

1998 őszére teljesen megújul a Collegium Hungaricum 1963-ban megnyitott Hollandstrasse-i épülete. Bízunk benne, hogy az olyannyira szükséges, külső és belső átalakítás csak a múlt egy szeletével - az 1963-1990 közötti időszakkal - való szakítást fogja jelképezni. Bízunk benne, hogy végre visszatérhetünk vállalható és követhető hagyományainkhoz; hogy (Miskolczy szavait átértelmezve) a magyar tudományos élet számára Bécs, a Collegium Hungaricum és az újra alapított Magyar Történeti Intézet az lesz, ami a két világháború közötti időszakban volt: a fiatal magyar értelmiség elit- és továbbképző központja, a magyar történettudomány fontos műhelye.

 

Irodalom:

  • Bittner, Ludwig: Árpád von Károlyi als Archivar (Bp. 1933.) (Magyar fordítása: Bittner Lajos: Károlyi Árpád, a levéltárnok = Levéltári Közlemények /továbbiakban: LK/ 1933/3-4. sz.)
  • Domanovszky Sándor: Emlékezés gróf Klebelsberg Kunó elnökségére = Századok 1942/9-10. sz.
  • Fleischer Gyula: A bécsi magyar testőrségi palota = Magyar Művészet 1929/8. sz.
  • Glatz Ferenc: Nemzeti kultúra - kulturált nemzet 1867-1987 (Bp. 1988.)
  • Glatz Ferenc: Történetírás korszakváltásban. Tanulmányok (Bp. 1990.)
  • Károlyi Árpád: A Bécsi Magyar Történeti Intézet első lustruma (1920-1925.) = LK 1925. 285-308.
  • A külföldi magyar intézetek működése és a magas műveltség célját szolgáló ösztöndíjak az 1924/25-1941/42. tanévben (Bp. 1925-1944.)
  • A magyar állam költségvetése az 1921/22-1944. számadási évre. Sommázat + Állami költségvetés az 1921/22-1944. évre. Részletezés (Bp. 1921-1943.)
  • Julius Miskolczy: Das Institut für ungarische Geschichtsforschung in Wien und seine Publikationen = Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs 15. Bd. 1962. 577-594.
  • Pleidell Ambrus: A Bécsi magyar Történeti Intézetről (1926 jan. - 1928. jún.) = LK 1928. 1-4. sz.
  • Ress Imre: A bécsi levéltárak szétválasztásának kérdése 1918-1919-ben = LK 1987. 1-2. sz.
  • Ress Imre: Nemzeti levéltári vagyon - közös szellemi tulajdon. A bécsi magyar levéltári delegáció szerepe a határokon átnyúló levéltári problémák megoldásában = Levéltári Szemle 1988/1. sz.
  • Schneider Márta: Magyar kulturális intézetek Bécsben a két világháború között. A Bécsi Magyar Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum. In: Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Intézet évkönyve. Budapest, 1989 (Bp. 1990.)
  • Szekfű, Julius: Die ungarische Geschichtsforschung und die Wiener Archive = Historische Blaetter 1921. 1. Jahr 1. H.
  • Tudomány, kultúra, politika. Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai (1917-1932) (Vál., az előszót és a jegyzeteket írta Glatz Ferenc) (Bp. 1990.)
  • Ujváry Gábor: Tudományszervezés - történetkutatás - forráskritika. Klebelsberg Kuno és a Bécsi Magyar Történeti Intézet (Győr, 1996.)
  • Wagner, Hans: Julius Miskolczy (1892-1962) = Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs 15. Bd. 1962.

    Forrás:
    http://www.nkom.hu/avilag/magyint/tart/becs.shtml