Dénes Lajos, a Madách tanára

Székács István 1907-ben született Budapesten. 1932-ben a budapesti orvosegyetemen orvosdoktori oklevelet szerzett. 1932–33-ban a budapesti egyetem bölcsészkarán fizika és kémia tanulmányokat folytatott. 1927–1935 között az egyetem Élet- és Kórvegytani Intézetében tudományos kutatómunkát végzett Hári Pál professzor vezetése alatt. 1932–1938 között Róheim Gézánál folytatta pszichoanalitikusi kiképzését. 1939-ben a Magyarországi Pszichoanalitikus Egyesület székfoglaló előadása alapján tagjává választotta, 1946-ban kiképző analitikusi státust nyert. 1950–53 között az MTA Biokémiai Intézetének osztályvezetője. 1953-ban az Országos Közegészségügyi Intézet Vírusosztályának főmunkatársaként megbízzák az intézet biokémiai és izotóp osztályának megszervezésével, melynek 1970-es nyugdíjaztatásáig vezetője volt. 1970-től a mai napig orvosok és pszichológusok pszichoanalitikussá való kiképzését végzi. 1983-ban a Magyar Pszichoanalitikai Társaság tagjává választotta, és elismerte kiképző pszichoanalitikusi státusát. 1985-ben az Orvostovábbképző Intézet döntése alapján pszichoterápiás képesítést kapott.

– Szeretném, ha úgy kezdenénk a beszélgetést, hogy a középiskolai szellemi élményeket próbáljuk meg összefoglalni. Egyáltalán: milyen volt az a középiskola, ahova járt, kik tanították, mit olvasott abban az időben, miért szeretett valamit, vagy miért nem szeretett valamit?

– A gimnáziumi tanítás abban az időben magas színvonalú volt. A lakásunkhoz közel volt az Evangélikus Gimnázium, apám oda akart beíratni engem, de az Evangélikus Gimnáziumban közölték vele, hogy a tandíj evangélikusoknak és reformátusoknak egy meghatározott összeg, a katolikusoknak ennél több, és az izraelitáknak még több. Apámnak az volt a véleménye, hogy ha az evangélikusok, reformátusok egy bizonyos tandíjat fizetnek, az összes többi más tandíjat fizet, azt ő elfogadja. Ha azonban az izraelitákkal szemben további diszkrimináció van, akkor ezt ő nem hajlandó elfogadni. Ezért egy állami gimnáziumba, a Barcsay utcaiba íratott be (ez ma a Madách Gimnázium), amit semmi okom nem volt megbánni. Elsősorban azért, mert az első két gimnáziumi osztályban elsőrendű osztályfőnököm volt dr. Dénes Lajos, aki Alexander Bernát egyik vezető tanítványa volt. Az Alexander Emlékkönyvet például ő szerkesztette. Magyart és németet tanított nekünk, de harmadik tárgya, a filozófia–esztétika volt a szakmája. Nagyon erősen érdeklődött a politika iránt, a Magyar Radikális Párt egyik vezetője volt. Az októberi forradalom idején a MRP Kiáltványát Jászi Oszkár és az osztályfőnököm írták alá. Jászi és Dénes Lajos nagyon közeli barátok voltak. Amikor én másodikos gimnazista voltam, 1918-ban, a tanév közepén, osztályfőnököm tankerületi főigazgató lett, és az osztálytól elbúcsúzott. Mindjárt előrebocsátom a komikumot, hogy évekkel később, amikor az egyetemi tudományos intézetben dolgoztam, az egyik vegyész, aki bölcsészdoktori munkáján dolgozott, egy Dénes Anna nevű kislány volt, akivel én nagyon jó barátságba keveredtem, olyannyira, hogy aztán el is vettem feleségül. Elég hamar kiderült, hogy Dénes Anna az osztályfőnököm lánya volt.

Visszatérve a gimnáziumra: abban az időben az osztályfőnökök az iskolán belül összeválogatták maguknak azokat a tanárokat, akikkel együtt dolgoznak, és az én osztályfőnököm a legjobb tanárokat választotta ki. Hogy mást ne mondjak, az első gimnáziumban a természetrajztanárunk egyetemi magántanár volt. Az iskolában mi voltunk talán az utolsó évfolyam, ahol a gimnázium még valóban gimnázium volt, és valóban a leendő értelmiségieket nevelte. Rengeteget foglalkoztak velünk, és a szellemi pezsgés az osztályon belül nagyon magas színvonalú volt.

– Mit jelentett közelebbről ez a szellemi pezsgés? Miről folytak a viták, mi volt az érdeklődés tárgya?

– Tizenegy-tizenkét éves gyerekek voltunk, és már akkor mindenféléről beszéltünk: történelemről, tudományról, mindenről. Ehhez hozzá kell tenni, hogy ez az 1917–18-as időszak volt, amikor a gyerekek már korábban értek, tehát én már tulajdonképpen nyolcéves koromban kezdtem újságot olvasni. Sok mindent megértettünk, a forradalom a szemünk előtt játszódott le, s ez egészen biztosan érlelő hatású volt ránk nézve.

– Ha szellemi pezsgés van, akkor ez jelentheti azt, hogy politikával foglalkoznak az emberek, jelentheti azt, hogy a művészeti élet fejleményeire figyelnek oda, jelentheti azt, hogy a társadalomtudományok vagy a természettudományok eredményeire kíváncsiak...

– Ebben a közösségben tulajdonképpen mindaz, amit említett, együtt volt jelen, és nagyjából mindenkit minden érdekelt. Bizonyos szelekció azért volt. Az egyik csoportot inkább a természettudományok érdekelték, a másikat az irodalom. Tehát ebből a szempontból a hetventagú osztálynak a krémje, huszonöten-harmincan voltak szellemileg nagyon érett, hazulról komoly műveltséget és műveltség iránti igényt hozó gyerekek. A matematikatanárunk például egészen elsőrendű ember volt, aki nem könyvből tanította a matematikát, hanem egy egészen különleges metódusa volt: a matematikát és a matematika szabályait nekünk magunknak kellett fölfedezni. Az osztályban kialakult így egy kitűnő matematikus, természettudományos érdeklődésű réteg. Az osztályunkból heten iratkoztak be az orvostudományi szakra. Hozzá kell tennem, hogy pályánk folyamán mind a heten, hogy úgy mondjam, a magyar orvosi közéletben többé-kevésbé vezető pozíciókat töltöttünk be.

– Szeretnék visszatérni a Kommün időszakára. Igaz, akkor még csak tizenegy éves volt, de kíváncsi vagyok, hogyan élték azt át?

– A Kommün, hogy úgy mondjam, a magunk korának megfelelően teljesen felkészülten érintett bennünket. A második osztályban bizalmiakat választottunk, részt vettünk a direktórium ülésein. A direktóriumnak az egyik tagja például egy Weinberger Zoltán nevű hatodikos gimnazista volt, aki nem volt más, mint a későbbi Vas Zoltán.  Őt később ki is csapták az iskolából, sőt az ország összes iskolájából. A magyar tankönyveket például Dénes Lajos és egy társa írta. A görögtanárunk Kempf  József volt, aki a gimnáziumi görög tankönyveket szerkesztette. Az öcsém, aki öt évvel fiatalabb nálam, ugyanabba az iskolába járt mint én, de ő ugyanezt már nem kapta meg, ő a későbbi Bethlen-korszak katonás és magolós drillje szerinti tanításban részesült.

– Volt olyan tanáruk, akit elbocsátottak 1919 után?

– Többen is voltak, köztük Dénes Lajos is. Az apósom nem volt kommunista. Amikor a Tanácsköztársaság megalakult, és bizonyos követelményeket kezdett támasztani az iskolai rendszer és oktatás területén, apósom lemondott; ennek ellenére az állásából fegyelmi úton elbocsátották. De hogy ez mennyire indokolatlan volt, azt jól mutatja, hogy amikor gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter lett, apósomnak, és közeli barátjának, Benedek Marcellnak is felajánlotta, hogy választhatnak: vissza akarnak-e térni az állásukba, vagy az 1918-as előléptetésüknek megfelelő nyugdíjaztatást választják. Mindketten az utóbbi megoldást választották. Az apósom, minthogy esztéta volt, akkor már megalapította a Helikon Galériát, ami az első budapesti Rippl-Rónai kiállítást rendezte. Innen vannak a tulajdonomban Rippl-Rónai rajzok, amelyek ma is ki vannak akasztva a lakásomban.  Apósom tehát nem akart visszamenni tanítani, hanem az ötödik fizetési osztálybeli főigazgatói nyugdíjat kérte és kapta meg, az ezzel járó "méltóságos" címmel. Ugyanígy járt el Benedek Marcell is. Amennyire én meg tudom ítélni, a Barcsay Gimnázium régi tanárai között tulajdonképpen nem volt valódi kommunista. Ennek ellenére a tanári testület színvonala erősen föllazult a menekült tanároknak köszönhetően, mert 1919–1920-ban, azok, akik nem tették le az utódállamok számára a hűségesküt, azokat kiutasították és idejöttek. Ezeknek a tanároknak a színvonala sokkal rosszabb volt, mint az eredeti Barcsayban tanítóké, ugyanakkor kivételesen nagyon jók is voltak közöttük. Apósom a menekült tanárok közül kiválasztotta azokat, akik jó színvonalúak voltak, és egy ilyenre, dr. Keller Lajosra bízta osztályunkat. Ő volt az osztályfőnökünk a nyolcadik gimnáziumig. Ez az ember például egy egészen elsőrendű tanár volt. Dr. Keller képes volt egy sajátos baráti hangulatot kifejleszteni a gyerekek és maga között. Enyhült az a nagy különbség, ami a tanár és a diák között volt, egészen odáig, hogy amikor a nyolcadik gimnáziumba jártunk, az egyik osztálytársam, aki egyike volt közöttünk a  legszemtelenebbeknek, egyszer, amikor egy kirándulás alkalmával az osztályfőnökünk megkérdezte, hogy mi a véleményünk róla, azt mondta neki, hogy mi azt hisszük, hogy a tanár úr buta, de becsületes. Idáig ment a közöttünk lévő viszony.

– És ez igaz volt egyébként, tényleg így gondolták?

– Nem, ez egy szemtelenség volt. Azt, hogy becsületes, azt mindenki tudta, az, hogy mindennel hozzá lehetett fordulni,  az is igaz volt. Az aztán egészen fantasztikus volt, hogy ő milyen mértékig volt képes belénk látni.

– A húszas évek első felében, amikor gimnazista volt, hogyan telt az élete? Kezdve attól, hogy reggel felkelt, elment az iskolába, készült az órákra. Hogyan töltötte az estéket, hogyan töltötte a barátaival az időt, mit olvasott?

– Először is: még ma sem értem, hogy mennyi időnk volt. Nekem nagyon keveset kellett tanulni. Matematikalecke nem volt, a matematikát vagy tudta az ember, vagy nem. Otthoni írásbeli feladatok nem léteztek. Számomra a verstanulás volt a legnehezebb. Én soha verset nem tudtam, és hogyha rendetlenkedtem, vagy valami miatt meg akartak fegyelmezni, akkor a magyartanár, a némettanár vagy a latintanár felhívott, és memoriterből feleltetett. No, az biztos, hogy négyes volt. (A négyes az a rossz jegy volt.) Ez addig ment, hogy az érettségit megelőzően, a nyolcadik gimnáziumban a magyartanárunk külön kiemelt engem, hogy vegyem tudomásul, hogy ezeket a verseket tudni kell, és ha az érettségin memoritert fognak tőlem kérdezni, és nem tudom, akkor magamra vessek.

– Emlékszik, hogy mik voltak ezek a versek, amiket akkor az iskola követelt a hallgatóktól?

– A magyar klasszikusok versei voltak. Kisfaludy Károly, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Tompa.

– Hol fejeződött be az irodalom? Ady Endre benne volt-e már?

– Nem, Ady Endre nem volt benne.

– És például a húszas évek elején, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy Ady révén valami fantasztikus dolog történt a magyar irodalomban, hogyan viszonyultak hozzá?

– Mi Adyt pontosan ismertük, ez magától értetődött. Nem tudom, honnan, de azért ezt tudtuk. Az más lapra tartozik, hogy engem ez különösen nem érdekelt, mert én elsősorban természettudományokkal, természetrajzzal akartam foglalkozni már akkor is, az irodalom, költészet távol állott tőlem. A természetrajztanárunk azt mondta, hogy itt van a tanári könyvtárból ennyi és ennyi könyv. Ki az, aki vállalkozik, hogy a tanár helyett húsz percig természetrajzórát ad az osztályban? Lehetett vállalkozni. Aki vállalkozott, annak ő a tanári könyvtárból rendelkezésére bocsátotta azokat a könyveket, amelyekből a tanárok készültek. Én is előadtam így, ha jól emlékszem, a halakról. Tehát a természetrajzórának egy része úgy folyt le, hogy a tanár, aki egyébként egyetemi magántanár volt, figyelte, hogy mi hogyan adunk elő. Magától értetődő volt, hogy amikor tavasszal bogarászni lehetett vagy növényt gyűjteni, délután találkoztunk tanárunkkal a Széll Kálmán téren, és mentünk ki növényt határozni.

Az osztályban hárman voltunk barátok. Egy Singer Gyurka nevű fiú, aki később Gönczöl György néven a Világgazdasági Tudományos Intézetnek lett a vezetője. Gyurka egyébként Varga Jenőnek, a volt pénzügyi népbiztosnak volt az unokaöccse. A másik Polgár Tibor, a későbbi zeneszerző volt, a harmadik én voltam. Polgár Tibor természetesen nem tanult, mert a Zeneakadémia teljesen igénybe vette az idejét. Ennek következtében engem ültettek mellé, és én voltam hivatva arra, hogy pótoljam Polgár tanulását. Az első padba való ültetés egyébként azért is történt, mert én nagyon fegyelmezetlen voltam, folyton izegtem-mozogtam, és főként, mindenkinek súgtam. Én eredetileg a második padban ültem, és nem lehetett kihívni senkit, hogy én ne súgjak a felelőnek. Egészen fejlett technikám volt a súgásban. Ennek következtében Polgár Tibor mellé ültettek, aki a legelső padban ült. Az első padból ugyanis nem lehetett súgni. Singer Gyurka abban az időben költő volt, mégpedig nem is tehetségtelen költő. Petőfi születésének százéves centenáriuma alkalmából a Király Színházban ünnepélyes keretek között előadták a János vitézt. A János Vitéz előadása előtt Fedák Sári, akinek ez egy nagy szerepe volt, elmondott egy ünnepi verset Petőfiről, amit  a harmadik vagy negyedik gimnazista Singer Gyurka írt. Tehát ő egy tehetséges költőnek indult, de aztán ezt teljesen abbahagyta. Na most, Singer Gyurkától én két dolgot tanultam meg. Minthogy ő az unokaöccse volt Varga Jenőnek, aki nemcsak pénzügyi népbiztos volt, hanem a Tanácsköztársaság bukása után a berlini szovjet követségnek lett egyik fontos szakértője, az ő hatására én szocialista és kommunista lettem hetedikes gimnazista koromban.

– Az édesapja mit szólt ehhez? <

– Azt mondta, hogy ejnye, ejnye. Apám rendkívül liberális volt. Szabadkőműves is volt.

– Beszéltek erről vele? Vitatkoztak?

– Hogyne! Állandóan beszéltünk erről. Szépen megmagyarázta, de nem erőszakosan, hogy ez nem így van, én rosszul látom. De engem nem tudott meggyőzni.

– Maga inkább Singer Gyurkára hallgatott ebben a kérdésben.

– Természetesen! Ez magától értetődik. Amit ő elmondott, az nekem nagyon tetszett. Rendkívül érdekes, hogy Varga Jenő, a neves közgazdász, aki tulajdonképpen Alexander Bernát tanítványa volt, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület alakításakor az első tagok között volt. Ezt nagyon kevesen tudják, valahogy feledésbe ment. Egy újabb furcsa találkozása a véletleneknek a következő:  egyszer kölcsönkaptam valami miatt Singer Gyurkától egy Imágót, az egyik analitikus folyóiratot, amiben egy nagyon érdekes és hosszú, Róheim Gézától származó tanulmány volt. A munka nagyon megtetszett nekem. Ugyan nem nagyon értettem meg mindent benne, mert sok mindent kellett volna tudnom, de azért csak átrágtam magam rajta. A dolog érdekessége, hogy tizenöt év múlva Róheim Géza lett a kiképző analitikusom.

– Ha visszagondol a középiskolai osztályban elfoglalt helyzetére, akkor az osztálytársai vajon hogyan látták magát? Minek tartották, miben emelkedett ki közülük?

– Matematikából voltam kiemelkedő. A tanár mindig számíthatott rám, amikor az új dolgokat megpróbálta megértetni. A történelem volt a másik specialitásom, amiben első voltam. Nekem sokat nem kellett ebből a két tárgyból tanulni.

– Gondolom, németül anyanyelvi szinten beszélt.

– Előbb tudtam németül, mint magyarul. Én német Fräuleint kaptam rögtön, és egy időben szinte elfelejtettem magyarul. Élénken emlékszem rá, hogy amikor az első elemibe  kerültem, és az első napon az iskolában a tanító néni azt mondta, “álljatok fel” vagy “üljetek le”, azt én nem értettem. Az apám, aki egy nagyon magas, kopasz ember volt, ott állt a többi szülő között a sarokban, és én mindig kérdeztem tőle: “ich auch?”, és apám intett, hogy nekem mit kell csinálnom. Az én első elemista bizonyítványom csupa hármas volt. Éppen csak átengedtek, mivel egyszerűen nem tudtam magyarul. De a végén azután tiszta jeles lettem már.

– Ha jól emlékszem, zenélt is, de erről még egy szó sem esett.

– Hát természetesen. Nézze, nekem nagyon gazdag gyerekkorom volt. Én a középosztály gyermekeinek életét éltem. Ez a fajta gyermekkor mára eltűnt. Most volt a gyémántdiploma-átadásom, egy hete. Tizenhatan voltunk jelen, tehát tizenhat orvos él még ebből a korosztályból. Négyszázan indultunk, medikusok Budapesten, és ebből tizenhat él – ez körülbelül három-öt százalék.

– Milyen hangszeren játszott?

– Zongoráztam. Nyolcéves koromban kezdtem el tanulni. Valószínűleg akkor még abszolút hallásom volt, azóta ez a képességem elveszett. Később elkerültem a Fodor Zeneiskolába. Tizennégy éves voltam, amikor Fodor Ernő behívta az apámat, hogy gondol-e arra, hogy engem zenei pályára adjon zongoristának, a növendékhangversenyek és egyéb szerepléseim alapján. Apám megkérdezett engem, ő ugyanis szabadkőműves volt, aki a gyermek nézetét is tiszteletben tartotta.

– Ő is zenélt egyébként?

– Apám nem, ő csak szerette a zenét. Apám olyan szegény volt, hogy nála abban a korban nem lehetett szó zenetanulásról. No tehát, megkérdezte tőlem, hogy akarok-e zenész lenni, mert tudta rólam, hogy hároméves korom óta orvos akarok lenni. Én hároméves koromban úgy mutatkoztam be, hogy doktor Schönberger Pista vagyok. Ezt megelőlegeztem magamnak. Szóval, megkérdezte tőlem, akarok-e zenei pályára menni, de én határozottan “nem”-et mondtam, és fenntartottam, hogy feltétlenül orvos akarok lenni. Úgy is lett. Nem mentem zenei pályára, de azért tanultam zongorázni egészen érettségiig.

– Amikor az orvosegyetemre került, ez befejeződött?

– Igen, mert a medikusok egyáltalán nem értek ilyenre rá; reggel nyolckor bementek az egyetemre, és este fél hatkor jöttek ki onnan. Egyébként rendszeres zongoratanulásom után legjobban Wagner-kivonatokat szerettem játszani. Wagnernek szakértője vagyok, olyannyira, hogy most, öreg napjaimban, amikor az ember már csak hülyeségekkel tud foglalkozni, arra gondolok, hogy Wagnerről írok majd egy tanulmányt. Elő is van készítve ehhez egy egész nagy Wagner-irodalom. Egyetemi hallgató koromban az Operában minden Wagner-előadást meghallgattam. Az UMZE, az Új Magyar Zenei Egyesület koncertjeire természetesen elmentem, rendszeres koncertlátogató voltam. Nem múlt el hónap, hogy legalább kétszer ne mentem volna el koncertre. Ez fennmaradt addig, amíg a zsidók már nem nagyon mentek koncertre, mondjuk, a harmincas évek közepéig.

– Hogyan került éppen a budapesti orvosegyetemre?

– Prematurusz, tehát tiszta jeles rendű voltam, és orvos akartam lenni.  Én Bécsben akartam egyetemre járni. Ott szocializmus volt, én szocialista voltam, de hál' istennek nem kerültem oda, mert egy ember tizennyolc éves korában még nem elég érett arra, hogy egyedüli életet éljen. Nem biztos, hogy én pontosan, rendesen tanultam volna. Azért egy tizennyolc éves gyereknek, pláne, ha olyan elkényeztetett, amilyen én voltam, kell az a bizonyos "otthon". Én ugyanis egy elkényeztetett gyerek voltam. Egy öcsém van, ő volt a másik elkényeztetett gyerek. Egy barátnőm, aki nagyon jól ismerte a családi viszonyainkat, egyszer azt mondta, hogy a Schönbergeréknél két egyetlen gyerek van. És ez tényleg így volt. Én is jó zongorista voltam, de nálam messze jobb csellista lett az öcsém. Neki csellótanári oklevele is van, noha ő jogász, jogi doktor. A világ legjobb kamarazenészeivel kamarázik most Londonban, ahol él, és nyáron Svájcban. Megtalálja az utat hozzájuk.

Nos, tehát, az apámmal megígértettem, hogy nem lép közbe az összeköttetésével, hogy engem felvegyenek a numerus claususon belül. Szegény apám ezt be is tartotta az utolsó napig, akkor azonban tudtom nélkül mégis bement ahhoz a bizottsághoz, amelyik nem vette fel a zsidókat, és beszélt a bizottság elnökével.

– Merthogy máskülönben nem vették volna fel?

– Persze! El voltam utasítva. A bizottság elnöke bekérette az aktámat. Tény az, hogy az apám egy közismert és nagyon becsült orvos volt, és az ő kérésére az elutasítást áthúzták, és engem felvettek a budapesti egyetemre. Így kerültem be a budapesti egyetemre. Ezt láttam az aktán.

– Gondolt-e arra, mi történik abban az esetben, ha nem veszik föl?

– Akkor Bécsbe mentem volna, és a fene tudja, mi lett volna.

– Itt álljunk meg egy pillanatra, mert érdekelne, hogyan élte meg az antiszemitizmust, hogyan találkozott az antiszemitizmussal ebben az időszakban. Azt gondolom ugyanis, hogy nem lehetett könnyű dolog belülről átélni, hogy valaki a numerus clausus miatt nem kerülhet be az egyetemre.

– Tulajdonképpen mi nem éreztünk semmit az egészből. Az apámnak rengeteg keresztény pap, papnövendék betege volt, és az apámat nagyon szerették. Mi tulajdonképpen nem éreztük meg az antiszemitizmust. Az apám fölment az antiszemita intézkedések végrehajtójához, és az nem hajtotta végre az antiszemita rendelkezéseket az én esetemben. Amikor az egyetemre bekerültem, a hallgatók között voltak, akik Budapesten érettségiztek, és voltak a vidékiek. Akik Budapesten érettségiztek, azok zöme nem volt antiszemita, ők szembenálltak a tahókkal.

– Kik voltak a tahók?

– A vidékiek. Tehát az egyetemen semmi különösebb nem volt. Egyszer egy évben, októberben volt zsidóverés, megmondták nekem, hogy holnap reggel verekedés lesz. Ez eltartott egy hétig.

– Itt álljunk meg még egy pillanatra, mert én nehezen tudom megérteni, hogyan lehet természetesnek tartani valamit, ami teljesen természetellenes. Létezik, hogy nem háborodtak föl azon, hogy numerus clausus van az egyetemen, és ezért nem tud oda bekerülni egy jó teljesítményt nyújtó zsidó diák?

– A fölháborodás magától értetődő, természetes volt. De mindenki, aki orvos akart lenni, végül valahogy megcsinálta.

– Beszélgettek-e édesapjával az antiszemitizmusról? Vitatkoztak-e róla, volt-e nézetkülönbség a családon belül?

– Bennünket nem nagyon érintett az antiszemitizmus. Apám háziorvos volt a központi klerikális sajtóvállalat csúcsszervének igazgatójánál. Egy csomó olyan páciense volt, ahol a gyerek vagy a fivér pap volt. Neki soha semmi ilyen jellegű problémája nem merült föl.

– És a maga életében?

– Egyszer volt, de akkor is én voltam az oka, mert megmondták, októberben ne gyere be az intézetbe. Én 1925-től 1932-ig jártam egyetemre. 1927-ben megmondták, hogy holnap ne gyere be, mert holnap kezdődnek a verekedések.

– Kik verekedtek?

– Az orvosokhoz jogászok jöttek be, és a jogászokhoz orvosok mentek, hogy a verekedők ismeretlenek legyenek.

– Ez hogy zajlott?

– Elkezdtek ordítani, zsidók ki, zsidók ki, és aki fölkelt és kiment, azt összeverték. Eredetileg csúnyán néztek ki a dolgok, mert 1918–19-ben a  háborút megjárt volt katonatisztek verték egymást, akik között zsidók is voltak.  Ott nagyon komoly dolgok történtek, emeletről ledobások, meg én nem is tudom, hogy mi. De amikor én kerültem az egyetemre, 1925–1926-ban, ez már csak egy ilyen, nem is tudom, hogy mondjam, egy ünnepély, egy karácsonyihoz hasonló ünnep volt. Egyszer én azt mondtam, hogy az ilyennel nem törődöm. Akkor már, harmadéves koromban, bent dolgoztam az Élet- és Kórvegytani Intézetben. Nekem úgynevezett súlyállandósításom volt, amikor reggel, délelőtt be kellett menni mérni. – Csak éppen akkor verekedési idő volt. Én tudtam, hogy nem lehet bemenni, mégis bementem a preparátum kedvéért, és akkor megvertek engem.

– Ez hogy történt?

– Hát kijöttem az intézet ajtaján, ami egy folyosóra nyílt. A folyosón mentem le, kétoldalt álltak, és elkezdtek ordítani, hogy zsidó, zsidó, zsidó. Ott álltak a fal mellett, és bottal ütötték a fejemet. Én rohantam le a lépcsőn, ők meg ütöttek, ahogy bírtak. Nem állták el az utamat: én rohantam, ők meg vertek. Egy vesszőfutás volt, aztán kiértem a kapun a kertbe, és addig is verték a fejemet.

– Ezt hogy élte meg, hogy tudta feldolgozni?

– Nem dolgoztam fel, rohadt dögök és kész.

– És hogy reagáltak erre a nem zsidó évfolyamtársai az egyetemen? Beszédtéma volt ez, vagy úgy tettek, mintha nem történt volna semmi?

– Úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Nekem felrepedt a fejemen a bőr, három-négy centiméternyire. Nem vertek agyon, botokkal vertek, sétapálcával. A mentők elláttak, el volt intézve a dolog, kész. Följelentést tettem ismeretlen tettesek ellen, bumm. A rendőrök kint álltak az utcán. Azt mondták, minek mentünk be.

Én egyébként egy buzgó mócsing voltam, és például a boncolásnál nem hordtam kesztyűt. Elő volt írva a kesztyű, de aki leveszi a kesztyűt, az jobban tud tapintani. Igen ám, de ezek a hullák tuberkulotikus hullák voltak. És én boncolás közben megsértettem magam. Lázas lettem, nem lehetett tudni, hogy mi bajon van, és feküdtem majdnem egy fél évet. Apám rengeteget vizsgált engem, és egyszer felfedezett egy kis zörejt a tüdőmben, atipikus helyen. Elvittek röntgenezni, és megállapították, hogy tuberkulózisom van. Ezután felvittek a Tátrába, és ott rendbejöttem. Közben tanultam az ágyban, leszigorlatoztam. Egészségesnek éreztem magam, de harmadéves koromban berekedtem. Nem tudom, hogy hallja-e a hangomon, máig megmaradt egy kis rekedtség, ha elég sokat beszélek. Elküldtek a gégészetre apám barátjához, Polacsek Elemér egyetemi magántanárhoz, aki majdnem elájult, mert gégetuberkulózist diagnosztizált. A gégetuberkulózis akkor még igen nagy százalékban gyógyíthatatlan dolog volt. Nekem szerencsére a folyamatom jóindulatú volt. Akkor Bécsbe mentem, különböző európai hírű specialistákhoz. A diagnózis megerősítette a tébécét, el kellett mennem a Riviérára. Három hónapig ott voltam, és szigorú hallgatókúrát tartottam, nem beszéltem, három hónapig néma voltam. Három hónap múlva Bécsbe mentem kontrollra. Ennek eredményeként megállapították, hogy a folyamat javult, de a kezelés folytatása érdekében fel kellett menni a Semmeringre további három-négy hónapra; az ezt követő bécsi kontroll szerint begyógyult a tuberkulotikus vacak a hangszálamon. Azóta, ha sokat beszélek, kissé berekedek.

– Az mikor vált egyértelművé, hogy milyen irányba fog továbbhaladni az orvostudományon belül?

– Harmadéves koromban, amikor bekerültem az egyetemi Élet- és Kórvegytani Intézetbe. Voltak mindenféle kitűnő, az indexbe fel nem vett, egyetemen kívüli kurzusok. Például Amerikából visszajött egy Rockefeller-ösztöndíjas tanársegéd, aki agyélettant adott elő. Ezt én hallgattam, ezért külön fizetni kellett. Ez nem volt a tantervben, mert az előadó nem volt egyetemi tanár. Az agyélettan engem valahogy a pszichológiai gondolkodás felé vitt mindig.

– Az mit jelent, hogy bekerült, harmadéves diák létére az Élet- és Kórvegytani Intézetbe?

–  Egy évben négyet vagy hatot vettek fel az intézetbe. Kiképeztek bennünket a biokémiai alapmódszerekre. Az intézet tagjai voltunk.

– Fizetést kaptak?

– Nem. Ennek az intézetnek a vezetője Hári Pál professzor volt, aki zsidó volt. Nyilvános rendes professzor volt, de nem hívták meg soha a kari ülésekre. Rendkívül érdekes ember, jó dzsentri zsidó volt, a budai Goldbergerek unokaöccse, aki kikeresztelkedett, de 1919-ben csak azért is visszatért a zsidó hitközségbe. Ez volt az én mesterem, és még ma is ő az én példaképem. Az ő képe lóg a munkahelyem falán.

– Megfogalmazható, hogy mit tanult tőle?

– A tudományos munkához elengedhetetlen etikát tőle sajátítottam el. Semmi mást, de ezt aztán igen.

– Az ő megközelítésmódja mennyire tűnt abban az időben korszerűnek, mennyiben kapcsolódott a világ más egyetemein, más hasonló intézményeiben érvényes megközelítésmódokhoz?

– Hári az akkor legfontosabb, legtekintélyesebb biokémiai folyóirat, a Biochemische Zeitschrift szerkesztőbizottságának a tagja volt. Ezt egy német Nobel-díjas szerkesztette, és a szerkesztőbizottság is tele volt Nobel-díjasokkal, közöttük, a tudományos elit között volt Hári Pál, az én főnököm is. Hári Pálhoz minden évben két hétre eljött konzíliumra az USA-beli Carnegie Institute vezetője, Francis G. Benedict. Benedict volt az anyagcsere-kutatás egyik nagymestere. Hárit ki akarta vinni az intézetébe, de Hári professzor nem akart elmenni. Hári  Magyarországon ismeretlen volt, “pusztán” nemzetközi tekintély volt. Egyszer nagy botrány volt, mert Ádám Lajost zsidó származása miatt nem akarták kinevezni egyetemi tanárnak a sebészeten. Minthogy azonban előzőleg Horthy húgát megoperálta, Horthy ragaszkodott hozzá, hogy kinevezzék. Erre az egyetemi kar nem hívta meg a kari ülésre. Emiatt Horthy egy óriásit csapott az asztalra, és attól kezdve behívták Ádám Lajost. És ha Ádám Lajost behívták, akkor behívták a zsidó származása miatt mellőzött Hári Pált is.

– Mivel foglalkozott abban az időben ott az intézetben, mi volt a témája?

– Egy évig tanultuk a technika elemeit,  majd egy csomó technikát tanultunk meg, ezt egy adjunktus vezetésével. Vérrel dolgoztunk. Az intézetnek a hemoglobin volt az egyik fő témája. Ha mi a mérleghez leültünk, soha nem lehetett tudni, nem áll-e mögöttünk a professzor, aki észreveszi, hogy nem csinálunk-e valami nem precíz disznóságot, szabályszerűen dolgozunk-e. Megnézték a füzetünket, s ha valaki a füzetéből kitépett egy lapot, tehát hamisított, egy ilyenre emlékszem, rögtön kidobta az intézetből. A jegyzőkönyv vezetése szentség volt. Ha én valami hibásat csináltam, azt nem lehetett kitépni, a tévedésnek is benne kellett maradnia. A professzor a jegyzőkönyv vezetésében abszolút szigorú volt – soha nem is kellett módosítania a cikkeiben megjelent tényeket.

– Amikor megszerezte a doktorátust, miből élt utána?

– Apám eltartott.

– Meddig tartott ez?

– Apám haláláig, 1932-ig. Akkor otthon létesítettem egy magánlaboratóriumot, fel is szereltem magam, vettem mindenféle drága eszközt. De aztán kezdtem unni, hogy gazdag pasasokhoz kellett menni vérvizsgálatot csinálni, aztán pénzt kérni érte. Míszem volt a dologtól. Akkor jött a pszichoanalízis.

– Még egy pillanatot várjunk, mielőtt ideérnénk. Miért kellett otthon berendezni a laboratóriumot? Nem lehetett használni a Hári-féle intézet készülékeit?

– Nem, ez szóba se jöhetett! Azokat csak kutatásokra lehetett használni, magánforgalomra az nem volt berendezve, az intézetben csak tudományos témákat lehetett kidolgozni. Egy kivétel volt: a professzornak voltak privát vizeletvizsgálatai.

– Ebben az időszakban mik voltak azok az érdeklődési területek, amelyek még foglalkoztatták?

– Kémia, fizika. Amikor orvos lettem, 1932-ben beiratkoztam a bölcsészetre kémia, fizika szakra. Jártam máshova is, de ez volt a legfontosabb, mert én vegyész doktorátust is szerezhettem volna.

– De nem szerezte meg végül is?

– Nem szereztem meg. Három félévet jártam a bölcsészetre, akkor meghalt az apám. Utána ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak. Ameddig az apám eltartott, nem volt probléma. És közben az intézetben megismerkedtem Dénes Lajos lányával, aki nálam egy évvel idősebb volt, összebarátkoztunk, egymásba szerettünk és 1937-ben összeházasodtunk.

Forrás: http://www.replika.c3.hu/1920/szekacs.htm