Az interjút készítette: Hadas Miklós, 1994-ben
Székács István 1907-ben
született Budapesten. 1932-ben a budapesti orvosegyetemen orvosdoktori
oklevelet szerzett. 1932–33-ban a budapesti egyetem bölcsészkarán fizika
és kémia tanulmányokat folytatott. 1927–1935 között az egyetem Élet- és
Kórvegytani Intézetében tudományos kutatómunkát végzett Hári Pál
professzor vezetése alatt. 1932–1938 között Róheim Gézánál folytatta
pszichoanalitikusi kiképzését. 1939-ben a Magyarországi Pszichoanalitikus
Egyesület székfoglaló előadása alapján tagjává választotta, 1946-ban
kiképző analitikusi státust nyert. 1950–53 között az MTA Biokémiai
Intézetének osztályvezetője. 1953-ban az Országos Közegészségügyi Intézet
Vírusosztályának főmunkatársaként megbízzák az intézet biokémiai és izotóp
osztályának megszervezésével, melynek 1970-es nyugdíjaztatásáig vezetője
volt. 1970-től a mai napig orvosok és pszichológusok pszichoanalitikussá
való kiképzését végzi. 1983-ban a Magyar Pszichoanalitikai Társaság
tagjává választotta, és elismerte kiképző pszichoanalitikusi státusát.
1985-ben az Orvostovábbképző Intézet döntése alapján pszichoterápiás
képesítést kapott.
– Szeretném, ha úgy
kezdenénk a beszélgetést, hogy a középiskolai szellemi élményeket
próbáljuk meg összefoglalni. Egyáltalán: milyen volt az a középiskola,
ahova járt, kik tanították, mit olvasott abban az időben, miért szeretett
valamit, vagy miért nem szeretett valamit?
– A gimnáziumi tanítás abban
az időben magas színvonalú volt. A lakásunkhoz közel volt az Evangélikus
Gimnázium, apám oda akart beíratni engem, de az Evangélikus Gimnáziumban
közölték vele, hogy a tandíj evangélikusoknak és reformátusoknak egy
meghatározott összeg, a katolikusoknak ennél több, és az izraelitáknak még
több. Apámnak az volt a véleménye, hogy ha az evangélikusok, reformátusok
egy bizonyos tandíjat fizetnek, az összes többi más tandíjat fizet, azt ő
elfogadja. Ha azonban az izraelitákkal szemben további diszkrimináció van,
akkor ezt ő nem hajlandó elfogadni. Ezért egy állami gimnáziumba, a
Barcsay utcaiba íratott be (ez ma a Madách Gimnázium), amit semmi okom nem
volt megbánni. Elsősorban azért, mert az első két gimnáziumi osztályban
elsőrendű osztályfőnököm volt dr. Dénes Lajos, aki Alexander Bernát egyik
vezető tanítványa volt. Az Alexander Emlékkönyvet például ő szerkesztette.
Magyart és németet tanított nekünk, de harmadik tárgya, a
filozófia–esztétika volt a szakmája. Nagyon erősen érdeklődött a politika
iránt, a Magyar Radikális Párt egyik vezetője volt. Az októberi forradalom
idején a MRP Kiáltványát Jászi Oszkár és az osztályfőnököm írták alá.
Jászi és Dénes Lajos nagyon közeli barátok voltak. Amikor én másodikos
gimnazista voltam, 1918-ban, a tanév közepén, osztályfőnököm tankerületi
főigazgató lett, és az osztálytól elbúcsúzott. Mindjárt előrebocsátom a
komikumot, hogy évekkel később, amikor az egyetemi tudományos intézetben
dolgoztam, az egyik vegyész, aki bölcsészdoktori munkáján dolgozott, egy
Dénes Anna nevű kislány volt, akivel én nagyon jó barátságba keveredtem,
olyannyira, hogy aztán el is vettem feleségül. Elég hamar kiderült, hogy
Dénes Anna az osztályfőnököm lánya volt.
Visszatérve a
gimnáziumra: abban az időben az osztályfőnökök az iskolán belül
összeválogatták maguknak azokat a tanárokat, akikkel együtt dolgoznak, és
az én osztályfőnököm a legjobb tanárokat választotta ki. Hogy mást ne
mondjak, az első gimnáziumban a természetrajztanárunk egyetemi magántanár
volt. Az iskolában mi voltunk talán az utolsó évfolyam, ahol a gimnázium
még valóban gimnázium volt, és valóban a leendő értelmiségieket nevelte.
Rengeteget foglalkoztak velünk, és a szellemi pezsgés az osztályon belül
nagyon magas színvonalú volt.
– Mit jelentett közelebbről
ez a szellemi pezsgés? Miről folytak a viták, mi volt az érdeklődés
tárgya?
– Tizenegy-tizenkét éves
gyerekek voltunk, és már akkor mindenféléről beszéltünk: történelemről,
tudományról, mindenről. Ehhez hozzá kell tenni, hogy ez az 1917–18-as
időszak volt, amikor a gyerekek már korábban értek, tehát én már
tulajdonképpen nyolcéves koromban kezdtem újságot olvasni. Sok mindent
megértettünk, a forradalom a szemünk előtt játszódott le, s ez egészen
biztosan érlelő hatású volt ránk nézve.
– Ha szellemi pezsgés van,
akkor ez jelentheti azt, hogy politikával foglalkoznak az emberek,
jelentheti azt, hogy a művészeti élet fejleményeire figyelnek oda,
jelentheti azt, hogy a társadalomtudományok vagy a természettudományok
eredményeire kíváncsiak...
– Ebben a közösségben
tulajdonképpen mindaz, amit említett, együtt volt jelen, és nagyjából
mindenkit minden érdekelt. Bizonyos szelekció azért volt. Az egyik
csoportot inkább a természettudományok érdekelték, a másikat az irodalom.
Tehát ebből a szempontból a hetventagú osztálynak a krémje,
huszonöten-harmincan voltak szellemileg nagyon érett, hazulról komoly
műveltséget és műveltség iránti igényt hozó gyerekek. A matematikatanárunk
például egészen elsőrendű ember volt, aki nem könyvből tanította a
matematikát, hanem egy egészen különleges metódusa volt: a matematikát és
a matematika szabályait nekünk magunknak kellett fölfedezni. Az osztályban
kialakult így egy kitűnő matematikus, természettudományos érdeklődésű
réteg. Az osztályunkból heten iratkoztak be az orvostudományi szakra.
Hozzá kell tennem, hogy pályánk folyamán mind a heten, hogy úgy mondjam, a
magyar orvosi közéletben többé-kevésbé vezető pozíciókat töltöttünk
be.
– Szeretnék visszatérni a
Kommün időszakára. Igaz, akkor még csak tizenegy éves volt, de kíváncsi
vagyok, hogyan élték azt át?
– A Kommün, hogy úgy mondjam,
a magunk korának megfelelően teljesen felkészülten érintett bennünket. A
második osztályban bizalmiakat választottunk, részt vettünk a direktórium
ülésein. A direktóriumnak az egyik tagja például egy Weinberger Zoltán
nevű hatodikos gimnazista volt, aki nem volt más, mint a későbbi Vas
Zoltán. Őt később ki is csapták az iskolából, sőt az ország összes
iskolájából. A magyar tankönyveket például Dénes Lajos és egy társa írta.
A görögtanárunk Kempf József volt, aki a gimnáziumi görög
tankönyveket szerkesztette. Az öcsém, aki öt évvel fiatalabb nálam,
ugyanabba az iskolába járt mint én, de ő ugyanezt már nem kapta meg, ő a
későbbi Bethlen-korszak katonás és magolós drillje szerinti tanításban
részesült.
– Volt olyan tanáruk, akit
elbocsátottak 1919 után?
– Többen is voltak, köztük
Dénes Lajos is. Az apósom nem volt kommunista. Amikor a Tanácsköztársaság
megalakult, és bizonyos követelményeket kezdett támasztani az iskolai
rendszer és oktatás területén, apósom lemondott; ennek ellenére az
állásából fegyelmi úton elbocsátották. De hogy ez mennyire indokolatlan
volt, azt jól mutatja, hogy amikor gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter
lett, apósomnak, és közeli barátjának, Benedek Marcellnak is felajánlotta,
hogy választhatnak: vissza akarnak-e térni az állásukba, vagy az 1918-as
előléptetésüknek megfelelő nyugdíjaztatást választják. Mindketten az
utóbbi megoldást választották. Az apósom, minthogy esztéta volt, akkor már
megalapította a Helikon Galériát, ami az első budapesti Rippl-Rónai
kiállítást rendezte. Innen vannak a tulajdonomban Rippl-Rónai rajzok,
amelyek ma is ki vannak akasztva a lakásomban. Apósom tehát nem
akart visszamenni tanítani, hanem az ötödik fizetési osztálybeli
főigazgatói nyugdíjat kérte és kapta meg, az ezzel járó "méltóságos"
címmel. Ugyanígy járt el Benedek Marcell is. Amennyire én meg tudom
ítélni, a Barcsay Gimnázium régi tanárai között tulajdonképpen nem volt
valódi kommunista. Ennek ellenére a tanári testület színvonala erősen
föllazult a menekült tanároknak köszönhetően, mert 1919–1920-ban, azok,
akik nem tették le az utódállamok számára a hűségesküt, azokat
kiutasították és idejöttek. Ezeknek a tanároknak a színvonala sokkal
rosszabb volt, mint az eredeti Barcsayban tanítóké, ugyanakkor kivételesen
nagyon jók is voltak közöttük. Apósom a menekült tanárok közül
kiválasztotta azokat, akik jó színvonalúak voltak, és egy ilyenre, dr.
Keller Lajosra bízta osztályunkat. Ő volt az osztályfőnökünk a nyolcadik
gimnáziumig. Ez az ember például egy egészen elsőrendű tanár volt. Dr.
Keller képes volt egy sajátos baráti hangulatot kifejleszteni a gyerekek
és maga között. Enyhült az a nagy különbség, ami a tanár és a diák között
volt, egészen odáig, hogy amikor a nyolcadik gimnáziumba jártunk, az egyik
osztálytársam, aki egyike volt közöttünk a legszemtelenebbeknek,
egyszer, amikor egy kirándulás alkalmával az osztályfőnökünk megkérdezte,
hogy mi a véleményünk róla, azt mondta neki, hogy mi azt hisszük, hogy a
tanár úr buta, de becsületes. Idáig ment a közöttünk lévő
viszony.
– És ez igaz volt
egyébként, tényleg így gondolták?
– Nem, ez egy szemtelenség
volt. Azt, hogy becsületes, azt mindenki tudta, az, hogy mindennel hozzá
lehetett fordulni, az is igaz volt. Az aztán egészen fantasztikus
volt, hogy ő milyen mértékig volt képes belénk látni.
– A húszas évek első
felében, amikor gimnazista volt, hogyan telt az élete? Kezdve attól, hogy
reggel felkelt, elment az iskolába, készült az órákra. Hogyan töltötte az
estéket, hogyan töltötte a barátaival az időt, mit
olvasott?
– Először is: még ma sem
értem, hogy mennyi időnk volt. Nekem nagyon keveset kellett tanulni.
Matematikalecke nem volt, a matematikát vagy tudta az ember, vagy nem.
Otthoni írásbeli feladatok nem léteztek. Számomra a verstanulás volt a
legnehezebb. Én soha verset nem tudtam, és hogyha rendetlenkedtem, vagy
valami miatt meg akartak fegyelmezni, akkor a magyartanár, a némettanár
vagy a latintanár felhívott, és memoriterből feleltetett. No, az biztos,
hogy négyes volt. (A négyes az a rossz jegy volt.) Ez addig ment, hogy az
érettségit megelőzően, a nyolcadik gimnáziumban a magyartanárunk külön
kiemelt engem, hogy vegyem tudomásul, hogy ezeket a verseket tudni kell,
és ha az érettségin memoritert fognak tőlem kérdezni, és nem tudom, akkor
magamra vessek.
– Emlékszik, hogy mik
voltak ezek a versek, amiket akkor az iskola követelt a
hallgatóktól?
– A magyar klasszikusok versei
voltak. Kisfaludy Károly, Berzsenyi, Petőfi, Arany,
Tompa.
– Hol fejeződött be az
irodalom? Ady Endre benne volt-e már?
– Nem, Ady Endre nem volt
benne.
– És például a húszas évek
elején, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy Ady révén valami fantasztikus
dolog történt a magyar irodalomban, hogyan viszonyultak
hozzá?
– Mi Adyt pontosan ismertük,
ez magától értetődött. Nem tudom, honnan, de azért ezt tudtuk. Az más
lapra tartozik, hogy engem ez különösen nem érdekelt, mert én elsősorban
természettudományokkal, természetrajzzal akartam foglalkozni már akkor is,
az irodalom, költészet távol állott tőlem. A természetrajztanárunk azt
mondta, hogy itt van a tanári könyvtárból ennyi és ennyi könyv. Ki az, aki
vállalkozik, hogy a tanár helyett húsz percig természetrajzórát ad az
osztályban? Lehetett vállalkozni. Aki vállalkozott, annak ő a tanári
könyvtárból rendelkezésére bocsátotta azokat a könyveket, amelyekből a
tanárok készültek. Én is előadtam így, ha jól emlékszem, a halakról. Tehát
a természetrajzórának egy része úgy folyt le, hogy a tanár, aki egyébként
egyetemi magántanár volt, figyelte, hogy mi hogyan adunk elő. Magától
értetődő volt, hogy amikor tavasszal bogarászni lehetett vagy növényt
gyűjteni, délután találkoztunk tanárunkkal a Széll Kálmán téren, és
mentünk ki növényt határozni.
Az osztályban hárman
voltunk barátok. Egy Singer Gyurka nevű fiú, aki később Gönczöl György
néven a Világgazdasági Tudományos Intézetnek lett a vezetője. Gyurka
egyébként Varga Jenőnek, a volt pénzügyi népbiztosnak volt az unokaöccse.
A másik Polgár Tibor, a későbbi zeneszerző volt, a harmadik én voltam.
Polgár Tibor természetesen nem tanult, mert a Zeneakadémia teljesen
igénybe vette az idejét. Ennek következtében engem ültettek mellé, és én
voltam hivatva arra, hogy pótoljam Polgár tanulását. Az első padba való
ültetés egyébként azért is történt, mert én nagyon fegyelmezetlen voltam,
folyton izegtem-mozogtam, és főként, mindenkinek súgtam. Én eredetileg a
második padban ültem, és nem lehetett kihívni senkit, hogy én ne súgjak a
felelőnek. Egészen fejlett technikám volt a súgásban. Ennek következtében
Polgár Tibor mellé ültettek, aki a legelső padban ült. Az első padból
ugyanis nem lehetett súgni. Singer Gyurka abban az időben költő volt,
mégpedig nem is tehetségtelen költő. Petőfi születésének százéves
centenáriuma alkalmából a Király Színházban ünnepélyes keretek között
előadták a János vitézt. A János Vitéz előadása előtt Fedák Sári, akinek
ez egy nagy szerepe volt, elmondott egy ünnepi verset Petőfiről,
amit a harmadik vagy negyedik gimnazista Singer Gyurka írt. Tehát ő
egy tehetséges költőnek indult, de aztán ezt teljesen abbahagyta. Na most,
Singer Gyurkától én két dolgot tanultam meg. Minthogy ő az unokaöccse volt
Varga Jenőnek, aki nemcsak pénzügyi népbiztos volt, hanem a
Tanácsköztársaság bukása után a berlini szovjet követségnek lett egyik
fontos szakértője, az ő hatására én szocialista és kommunista lettem
hetedikes gimnazista koromban.
– Az édesapja mit szólt ehhez? <
– Azt mondta, hogy ejnye,
ejnye. Apám rendkívül liberális volt. Szabadkőműves is
volt.
– Beszéltek erről vele? Vitatkoztak?
– Hogyne! Állandóan beszéltünk
erről. Szépen megmagyarázta, de nem erőszakosan, hogy ez nem így van, én
rosszul látom. De engem nem tudott meggyőzni.
– Maga inkább Singer Gyurkára hallgatott ebben a kérdésben.
– Természetesen! Ez magától
értetődik. Amit ő elmondott, az nekem nagyon tetszett. Rendkívül érdekes,
hogy Varga Jenő, a neves közgazdász, aki tulajdonképpen Alexander Bernát
tanítványa volt, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület alakításakor az első
tagok között volt. Ezt nagyon kevesen tudják, valahogy feledésbe ment. Egy
újabb furcsa találkozása a véletleneknek a következő: egyszer
kölcsönkaptam valami miatt Singer Gyurkától egy Imágót, az egyik
analitikus folyóiratot, amiben egy nagyon érdekes és hosszú, Róheim
Gézától származó tanulmány volt. A munka nagyon megtetszett nekem. Ugyan
nem nagyon értettem meg mindent benne, mert sok mindent kellett volna
tudnom, de azért csak átrágtam magam rajta. A dolog érdekessége, hogy
tizenöt év múlva Róheim Géza lett a kiképző
analitikusom.
– Ha visszagondol a
középiskolai osztályban elfoglalt helyzetére, akkor az osztálytársai vajon
hogyan látták magát? Minek tartották, miben emelkedett ki
közülük?
– Matematikából voltam
kiemelkedő. A tanár mindig számíthatott rám, amikor az új dolgokat
megpróbálta megértetni. A történelem volt a másik specialitásom, amiben
első voltam. Nekem sokat nem kellett ebből a két tárgyból
tanulni.
– Gondolom, németül
anyanyelvi szinten beszélt.
– Előbb tudtam németül, mint
magyarul. Én német Fräuleint kaptam rögtön, és egy időben szinte
elfelejtettem magyarul. Élénken emlékszem rá, hogy amikor az első
elemibe kerültem, és az első napon az iskolában a tanító néni azt
mondta, “álljatok fel” vagy “üljetek le”, azt én nem értettem. Az apám,
aki egy nagyon magas, kopasz ember volt, ott állt a többi szülő között a
sarokban, és én mindig kérdeztem tőle: “ich auch?”, és apám intett, hogy
nekem mit kell csinálnom. Az én első elemista bizonyítványom csupa hármas
volt. Éppen csak átengedtek, mivel egyszerűen nem tudtam magyarul. De a
végén azután tiszta jeles lettem már.
– Ha jól emlékszem, zenélt
is, de erről még egy szó sem esett.
– Hát természetesen. Nézze,
nekem nagyon gazdag gyerekkorom volt. Én a középosztály gyermekeinek
életét éltem. Ez a fajta gyermekkor mára eltűnt. Most volt a
gyémántdiploma-átadásom, egy hete. Tizenhatan voltunk jelen, tehát
tizenhat orvos él még ebből a korosztályból. Négyszázan indultunk,
medikusok Budapesten, és ebből tizenhat él – ez körülbelül három-öt
százalék.
– Milyen hangszeren játszott?
– Zongoráztam. Nyolcéves
koromban kezdtem el tanulni. Valószínűleg akkor még abszolút hallásom
volt, azóta ez a képességem elveszett. Később elkerültem a Fodor
Zeneiskolába. Tizennégy éves voltam, amikor Fodor Ernő behívta az apámat,
hogy gondol-e arra, hogy engem zenei pályára adjon zongoristának, a
növendékhangversenyek és egyéb szerepléseim alapján. Apám megkérdezett
engem, ő ugyanis szabadkőműves volt, aki a gyermek nézetét is tiszteletben
tartotta.
– Ő is zenélt egyébként?
– Apám nem, ő csak szerette a
zenét. Apám olyan szegény volt, hogy nála abban a korban nem lehetett szó
zenetanulásról. No tehát, megkérdezte tőlem, hogy akarok-e zenész lenni,
mert tudta rólam, hogy hároméves korom óta orvos akarok lenni. Én
hároméves koromban úgy mutatkoztam be, hogy doktor Schönberger Pista
vagyok. Ezt megelőlegeztem magamnak. Szóval, megkérdezte tőlem, akarok-e
zenei pályára menni, de én határozottan “nem”-et mondtam, és
fenntartottam, hogy feltétlenül orvos akarok lenni. Úgy is lett. Nem
mentem zenei pályára, de azért tanultam zongorázni egészen
érettségiig.
– Amikor az orvosegyetemre
került, ez befejeződött?
– Igen, mert a medikusok
egyáltalán nem értek ilyenre rá; reggel nyolckor bementek az egyetemre, és
este fél hatkor jöttek ki onnan. Egyébként rendszeres zongoratanulásom
után legjobban Wagner-kivonatokat szerettem játszani. Wagnernek szakértője
vagyok, olyannyira, hogy most, öreg napjaimban, amikor az ember már csak
hülyeségekkel tud foglalkozni, arra gondolok, hogy Wagnerről írok majd egy
tanulmányt. Elő is van készítve ehhez egy egész nagy Wagner-irodalom.
Egyetemi hallgató koromban az Operában minden Wagner-előadást
meghallgattam. Az UMZE, az Új Magyar Zenei Egyesület koncertjeire
természetesen elmentem, rendszeres koncertlátogató voltam. Nem múlt el
hónap, hogy legalább kétszer ne mentem volna el koncertre. Ez fennmaradt
addig, amíg a zsidók már nem nagyon mentek koncertre, mondjuk, a harmincas
évek közepéig.
– Hogyan került éppen a
budapesti orvosegyetemre?
– Prematurusz, tehát tiszta
jeles rendű voltam, és orvos akartam lenni. Én Bécsben akartam
egyetemre járni. Ott szocializmus volt, én szocialista voltam, de hál'
istennek nem kerültem oda, mert egy ember tizennyolc éves korában még nem
elég érett arra, hogy egyedüli életet éljen. Nem biztos, hogy én pontosan,
rendesen tanultam volna. Azért egy tizennyolc éves gyereknek, pláne, ha
olyan elkényeztetett, amilyen én voltam, kell az a bizonyos "otthon". Én
ugyanis egy elkényeztetett gyerek voltam. Egy öcsém van, ő volt a másik
elkényeztetett gyerek. Egy barátnőm, aki nagyon jól ismerte a családi
viszonyainkat, egyszer azt mondta, hogy a Schönbergeréknél két egyetlen
gyerek van. És ez tényleg így volt. Én is jó zongorista voltam, de nálam
messze jobb csellista lett az öcsém. Neki csellótanári oklevele is van,
noha ő jogász, jogi doktor. A világ legjobb kamarazenészeivel kamarázik
most Londonban, ahol él, és nyáron Svájcban. Megtalálja az utat
hozzájuk.
Nos, tehát, az apámmal megígértettem, hogy nem lép
közbe az összeköttetésével, hogy engem felvegyenek a numerus claususon
belül. Szegény apám ezt be is tartotta az utolsó napig, akkor azonban
tudtom nélkül mégis bement ahhoz a bizottsághoz, amelyik nem vette fel a
zsidókat, és beszélt a bizottság elnökével.
– Merthogy máskülönben nem
vették volna fel?
– Persze! El voltam utasítva.
A bizottság elnöke bekérette az aktámat. Tény az, hogy az apám egy
közismert és nagyon becsült orvos volt, és az ő kérésére az elutasítást
áthúzták, és engem felvettek a budapesti egyetemre. Így kerültem be a
budapesti egyetemre. Ezt láttam az aktán.
– Gondolt-e arra, mi
történik abban az esetben, ha nem veszik föl?
– Akkor Bécsbe mentem volna,
és a fene tudja, mi lett volna.
– Itt álljunk meg egy
pillanatra, mert érdekelne, hogyan élte meg az antiszemitizmust, hogyan
találkozott az antiszemitizmussal ebben az időszakban. Azt gondolom
ugyanis, hogy nem lehetett könnyű dolog belülről átélni, hogy valaki a
numerus clausus miatt nem kerülhet be az egyetemre.
– Tulajdonképpen mi nem
éreztünk semmit az egészből. Az apámnak rengeteg keresztény pap,
papnövendék betege volt, és az apámat nagyon szerették. Mi tulajdonképpen
nem éreztük meg az antiszemitizmust. Az apám fölment az antiszemita
intézkedések végrehajtójához, és az nem hajtotta végre az antiszemita
rendelkezéseket az én esetemben. Amikor az egyetemre bekerültem, a
hallgatók között voltak, akik Budapesten érettségiztek, és voltak a
vidékiek. Akik Budapesten érettségiztek, azok zöme nem volt antiszemita,
ők szembenálltak a tahókkal.
– Kik voltak a
tahók?
– A vidékiek. Tehát az
egyetemen semmi különösebb nem volt. Egyszer egy évben, októberben volt
zsidóverés, megmondták nekem, hogy holnap reggel verekedés lesz. Ez
eltartott egy hétig.
– Itt álljunk meg még egy
pillanatra, mert én nehezen tudom megérteni, hogyan lehet természetesnek
tartani valamit, ami teljesen természetellenes. Létezik, hogy nem
háborodtak föl azon, hogy numerus clausus van az egyetemen, és ezért nem
tud oda bekerülni egy jó teljesítményt nyújtó zsidó
diák?
– A fölháborodás magától
értetődő, természetes volt. De mindenki, aki orvos akart lenni, végül
valahogy megcsinálta.
– Beszélgettek-e
édesapjával az antiszemitizmusról? Vitatkoztak-e róla, volt-e
nézetkülönbség a családon belül?
– Bennünket nem nagyon
érintett az antiszemitizmus. Apám háziorvos volt a központi klerikális
sajtóvállalat csúcsszervének igazgatójánál. Egy csomó olyan páciense volt,
ahol a gyerek vagy a fivér pap volt. Neki soha semmi ilyen jellegű
problémája nem merült föl.
– És a maga
életében?
– Egyszer volt, de akkor is én
voltam az oka, mert megmondták, októberben ne gyere be az intézetbe. Én
1925-től 1932-ig jártam egyetemre. 1927-ben megmondták, hogy holnap ne
gyere be, mert holnap kezdődnek a verekedések.
– Kik
verekedtek?
– Az orvosokhoz jogászok
jöttek be, és a jogászokhoz orvosok mentek, hogy a verekedők ismeretlenek
legyenek.
– Ez hogy
zajlott?
– Elkezdtek ordítani, zsidók
ki, zsidók ki, és aki fölkelt és kiment, azt összeverték. Eredetileg
csúnyán néztek ki a dolgok, mert 1918–19-ben a háborút megjárt volt
katonatisztek verték egymást, akik között zsidók is voltak. Ott
nagyon komoly dolgok történtek, emeletről ledobások, meg én nem is tudom,
hogy mi. De amikor én kerültem az egyetemre, 1925–1926-ban, ez már csak
egy ilyen, nem is tudom, hogy mondjam, egy ünnepély, egy karácsonyihoz
hasonló ünnep volt. Egyszer én azt mondtam, hogy az ilyennel nem törődöm.
Akkor már, harmadéves koromban, bent dolgoztam az Élet- és Kórvegytani
Intézetben. Nekem úgynevezett súlyállandósításom volt, amikor reggel,
délelőtt be kellett menni mérni. – Csak éppen akkor verekedési idő volt.
Én tudtam, hogy nem lehet bemenni, mégis bementem a preparátum kedvéért,
és akkor megvertek engem.
– Ez hogy
történt?
– Hát kijöttem az intézet
ajtaján, ami egy folyosóra nyílt. A folyosón mentem le, kétoldalt álltak,
és elkezdtek ordítani, hogy zsidó, zsidó, zsidó. Ott álltak a fal mellett,
és bottal ütötték a fejemet. Én rohantam le a lépcsőn, ők meg ütöttek,
ahogy bírtak. Nem állták el az utamat: én rohantam, ők meg vertek. Egy
vesszőfutás volt, aztán kiértem a kapun a kertbe, és addig is verték a
fejemet.
– Ezt hogy élte meg, hogy
tudta feldolgozni?
– Nem dolgoztam fel, rohadt
dögök és kész.
– És hogy reagáltak erre a
nem zsidó évfolyamtársai az egyetemen? Beszédtéma volt ez, vagy úgy
tettek, mintha nem történt volna semmi?
– Úgy tettek, mintha semmi sem
történt volna. Nekem felrepedt a fejemen a bőr, három-négy
centiméternyire. Nem vertek agyon, botokkal vertek, sétapálcával. A mentők
elláttak, el volt intézve a dolog, kész. Följelentést tettem ismeretlen
tettesek ellen, bumm. A rendőrök kint álltak az utcán. Azt mondták, minek
mentünk be.
Én egyébként egy buzgó mócsing voltam, és például a
boncolásnál nem hordtam kesztyűt. Elő volt írva a kesztyű, de aki leveszi
a kesztyűt, az jobban tud tapintani. Igen ám, de ezek a hullák
tuberkulotikus hullák voltak. És én boncolás közben megsértettem magam.
Lázas lettem, nem lehetett tudni, hogy mi bajon van, és feküdtem majdnem
egy fél évet. Apám rengeteget vizsgált engem, és egyszer felfedezett egy
kis zörejt a tüdőmben, atipikus helyen. Elvittek röntgenezni, és
megállapították, hogy tuberkulózisom van. Ezután felvittek a Tátrába, és
ott rendbejöttem. Közben tanultam az ágyban, leszigorlatoztam.
Egészségesnek éreztem magam, de harmadéves koromban berekedtem. Nem tudom,
hogy hallja-e a hangomon, máig megmaradt egy kis rekedtség, ha elég sokat
beszélek. Elküldtek a gégészetre apám barátjához, Polacsek Elemér egyetemi
magántanárhoz, aki majdnem elájult, mert gégetuberkulózist diagnosztizált.
A gégetuberkulózis akkor még igen nagy százalékban gyógyíthatatlan dolog
volt. Nekem szerencsére a folyamatom jóindulatú volt. Akkor Bécsbe mentem,
különböző európai hírű specialistákhoz. A diagnózis megerősítette a
tébécét, el kellett mennem a Riviérára. Három hónapig ott voltam, és
szigorú hallgatókúrát tartottam, nem beszéltem, három hónapig néma voltam.
Három hónap múlva Bécsbe mentem kontrollra. Ennek eredményeként
megállapították, hogy a folyamat javult, de a kezelés folytatása érdekében
fel kellett menni a Semmeringre további három-négy hónapra; az ezt követő
bécsi kontroll szerint begyógyult a tuberkulotikus vacak a hangszálamon.
Azóta, ha sokat beszélek, kissé berekedek.
– Az mikor vált
egyértelművé, hogy milyen irányba fog továbbhaladni az orvostudományon
belül?
– Harmadéves koromban, amikor
bekerültem az egyetemi Élet- és Kórvegytani Intézetbe. Voltak mindenféle
kitűnő, az indexbe fel nem vett, egyetemen kívüli kurzusok. Például
Amerikából visszajött egy Rockefeller-ösztöndíjas tanársegéd, aki
agyélettant adott elő. Ezt én hallgattam, ezért külön fizetni kellett. Ez
nem volt a tantervben, mert az előadó nem volt egyetemi tanár. Az
agyélettan engem valahogy a pszichológiai gondolkodás felé vitt
mindig.
– Az mit jelent, hogy
bekerült, harmadéves diák létére az Élet- és Kórvegytani
Intézetbe?
– Egy évben négyet vagy
hatot vettek fel az intézetbe. Kiképeztek bennünket a biokémiai
alapmódszerekre. Az intézet tagjai voltunk.
– Fizetést
kaptak?
– Nem. Ennek az intézetnek a
vezetője Hári Pál professzor volt, aki zsidó volt. Nyilvános rendes
professzor volt, de nem hívták meg soha a kari ülésekre. Rendkívül érdekes
ember, jó dzsentri zsidó volt, a budai Goldbergerek unokaöccse, aki
kikeresztelkedett, de 1919-ben csak azért is visszatért a zsidó
hitközségbe. Ez volt az én mesterem, és még ma is ő az én példaképem. Az ő
képe lóg a munkahelyem falán.
– Megfogalmazható, hogy mit
tanult tőle?
– A tudományos munkához
elengedhetetlen etikát tőle sajátítottam el. Semmi mást, de ezt aztán
igen.
– Az ő megközelítésmódja
mennyire tűnt abban az időben korszerűnek, mennyiben kapcsolódott a világ
más egyetemein, más hasonló intézményeiben érvényes
megközelítésmódokhoz?
– Hári az akkor legfontosabb,
legtekintélyesebb biokémiai folyóirat, a Biochemische Zeitschrift
szerkesztőbizottságának a tagja volt. Ezt egy német Nobel-díjas
szerkesztette, és a szerkesztőbizottság is tele volt Nobel-díjasokkal,
közöttük, a tudományos elit között volt Hári Pál, az én főnököm is. Hári
Pálhoz minden évben két hétre eljött konzíliumra az USA-beli Carnegie
Institute vezetője, Francis G. Benedict. Benedict volt az
anyagcsere-kutatás egyik nagymestere. Hárit ki akarta vinni az intézetébe,
de Hári professzor nem akart elmenni. Hári Magyarországon ismeretlen
volt, “pusztán” nemzetközi tekintély volt. Egyszer nagy botrány volt, mert
Ádám Lajost zsidó származása miatt nem akarták kinevezni egyetemi tanárnak
a sebészeten. Minthogy azonban előzőleg Horthy húgát megoperálta, Horthy
ragaszkodott hozzá, hogy kinevezzék. Erre az egyetemi kar nem hívta meg a
kari ülésre. Emiatt Horthy egy óriásit csapott az asztalra, és attól
kezdve behívták Ádám Lajost. És ha Ádám Lajost behívták, akkor behívták a
zsidó származása miatt mellőzött Hári Pált is.
– Mivel foglalkozott abban
az időben ott az intézetben, mi volt a témája?
– Egy évig tanultuk a technika
elemeit, majd egy csomó technikát tanultunk meg, ezt egy adjunktus
vezetésével. Vérrel dolgoztunk. Az intézetnek a hemoglobin volt az egyik
fő témája. Ha mi a mérleghez leültünk, soha nem lehetett tudni, nem áll-e
mögöttünk a professzor, aki észreveszi, hogy nem csinálunk-e valami nem
precíz disznóságot, szabályszerűen dolgozunk-e. Megnézték a füzetünket, s
ha valaki a füzetéből kitépett egy lapot, tehát hamisított, egy ilyenre
emlékszem, rögtön kidobta az intézetből. A jegyzőkönyv vezetése szentség
volt. Ha én valami hibásat csináltam, azt nem lehetett kitépni, a
tévedésnek is benne kellett maradnia. A professzor a jegyzőkönyv
vezetésében abszolút szigorú volt – soha nem is kellett módosítania a
cikkeiben megjelent tényeket.
– Amikor megszerezte a
doktorátust, miből élt utána?
– Apám
eltartott.
– Meddig tartott
ez?
– Apám haláláig, 1932-ig.
Akkor otthon létesítettem egy magánlaboratóriumot, fel is szereltem magam,
vettem mindenféle drága eszközt. De aztán kezdtem unni, hogy gazdag
pasasokhoz kellett menni vérvizsgálatot csinálni, aztán pénzt kérni érte.
Míszem volt a dologtól. Akkor jött a pszichoanalízis.
– Még egy pillanatot
várjunk, mielőtt ideérnénk. Miért kellett otthon berendezni a
laboratóriumot? Nem lehetett használni a Hári-féle intézet
készülékeit?
– Nem, ez szóba se jöhetett!
Azokat csak kutatásokra lehetett használni, magánforgalomra az nem volt
berendezve, az intézetben csak tudományos témákat lehetett kidolgozni. Egy
kivétel volt: a professzornak voltak privát
vizeletvizsgálatai.
– Ebben az időszakban mik
voltak azok az érdeklődési területek, amelyek még
foglalkoztatták?
– Kémia, fizika. Amikor orvos
lettem, 1932-ben beiratkoztam a bölcsészetre kémia, fizika szakra. Jártam
máshova is, de ez volt a legfontosabb, mert én vegyész doktorátust is
szerezhettem volna.
– De nem szerezte meg végül
is?
– Nem szereztem meg. Három
félévet jártam a bölcsészetre, akkor meghalt az apám. Utána ezt a luxust
nem engedhettem meg magamnak. Ameddig az apám eltartott, nem volt
probléma. És közben az intézetben megismerkedtem Dénes Lajos lányával, aki
nálam egy évvel idősebb volt, összebarátkoztunk, egymásba szerettünk és
1937-ben összeházasodtunk.
Forrás: http://www.replika.c3.hu/1920/szekacs.htm
|