Legféltettebb növényritkaságaink
Flóránk üstököse, a magyar látonya
A magyar látonya, e mindössze néhány centiméter nagyságú növényke az egyik legismeretlenebb növényünk. A múlt században gyűjtött herbáriumi példányok alapján Simonkai Lajos, majd Moesz Gusztáv írta le új fajként 1908-ban. Szerepel védett növényeink listáján is, az elmúlt majdnem negyven évben mégsem látta senki! Ez év szeptemberében azonban Pocsaj mellett egy nagy egyedszámú állományára bukkantunk. Az itt megjelenő fényképfelvételek az elsők, amelyek valaha is e növényről készültek.
 |
|
A népnyelv biztosan nem ismerte a látonyákat, mai magyar elnevezésük a tudományos Elatine szóból keletkezett. A látonyák családjába apró termetű, egyéves növények tartoznak, amelyek nedves sáron, szikkadó iszapon vagy sekély, időszakos vizekben élnek. Kizárólag azokon a helyeken találják meg életlehetőségeiket, ahol mészben szegény iszapfelszínek alakulhatnak ki, és egyéb mocsári növények még nem telepedtek ott meg. Más növények gyökérkonkurenciáját, árnyékolását nem viselik el. Ha a termőhely túlságosan kiszáradt, vagy éppen nagy víz borítja, magjaik ki sem hajtanak, akár évekig, évtizedekig is várnak a megfelelő körülményekre. Megjelenésük ezért kiszámíthatatlan, s mivel a termetük mindössze néhány centiméteres, ritkán kerülnek botanikus szeme elé, már csak azért is, mert gyakran csizmát marasztaló sarat dagasztva lehet a termőhelyeikhez eljutni. Margittai Antal, a látonyák lelkes kutatója nem véletlenül nevezte őket flóránk üstököseinek.
Törpekákás társulás
Kedvező körülmények között egy-másfél hónap alatt beérlelik mákszemnél is apróbb, mintegy fél milliméteres, mikroszkóp alatt igen dekoratív, gödörsorokkal díszített magvaikat. A magok valószínűleg az ilyen termőhelyeken táplálkozó és pihenő parti madarak (cankók, bíbicek) lábára tapadó sárral terjednek.
Eredeti termőhelyeik feltehetőleg a folyók árterületei voltak, ahol az áradások után időről időre képződtek olyan iszapfelszínek, amelyeken úgynevezett törpekákás társulások alakulhattak ki. E növényzeti típus tagjai például az olyan egyéves kákafélék, mint a henye káka, a tojásdad csetkáka vagy a magyar palka, valamint az olyan egyéves, kétszikű növények, mint az iszapfű, a heverő orbáncfű, a tócsahúr, az alacsony füzény, az iszapgyopár, továbbá a látonyák. A folyószabályozások miatt e társulástípus és a benne élő fajok némelyike napjainkra igen megritkult, a látonyákat és az iszapfüvet Nyugat-Európában a kipusztulás fenyegeti, ezért felkerültek a nemzetközi vörös listákra.
Egy-egy látonyafaj sekély vízben, illetve nedves sáron fejlődő példányai között az első pillantásra nagyobb különbségek láthatók, mint különböző fajok hasonló termőhelyen növekedett példányai között. A vízben élő egyedek rendszerint nagyobbak, nyúlánkabbak, kocsányaik hosszabbak. Részben ennek köszönhető, hogy a látonyafélékkel foglalkozó szakirodalomban az elmúlt századokban rengeteg volt a félreértés és a zavar. A különböző szerzők ugyanis más-más nevekkel illették egyazon faj különböző alakjait, míg több faj termetben, növekedésben hasonló alakjait egy név alá vonták. Amint azt a termesztési kísérletek is igazolták, e növényeknek is vannak olyan jellegeik, amelyek függetlenek a környezeti feltételektől (ilyen például a virágok három- vagy négyosztatúsága, a csészelevelek és a szirmok egymáshoz viszonyított hossza).
 |
A termőhely időszakosan vízzel borított, iszapos terület |
 |
A magyar látonya mohaszerű, tömött telepeiből nő ki a pocsolyalátonya és az iszapfű (középen) |
 |
A henye káka berzedten álló csomói és a közönséges csetkáka felálló hajtásai mellett a magyar látonya halványzöld telepe látható |
Kocsány és vízállás
A magyar látonya (Elatine hungarica) faji önállóságát is többen kétségbe vonták, és a növényt a hozzá némileg hasonló
nyugat-mediterrán fajokkal hozták kapcsolatba. Mára azonban tisztázódott, hogy a magyar látonya négyosztatú virágaival,
szirmainál virágzáskor kétszer-háromszor hosszabb, szabad szemmel is jól látható, erőteljes csészeleveleivel minden más
látonyafajtól különbözik.
A magyar látonyát először Kitaibel Pál gyűjtötte Békés megyében, illetve Borosjenő (ma Ineu, Románia) mellett, de megfelelő
flóraművek híján nem tudta pontosan azonosítani. Őutána Simonkai Lajos gyűjtötte a növényt 1877-ben Szerep és Bucsa között,
és 1879-ben csigásmagvú látonya (E. hydropiper) néven írta le. Borbás Vince 1881-ben Gyoma, Gyula és Vésztő mellett
találta meg, és a hazánkban nem élő, nyugatmediterrán patkósmagvú látonyával (E. campylosperma) azonosította. Megtalálta
Pilisszentkereszt mellett is, s először csigásmagvú, majd patkósmagvú látonyaként ismertette.
Moesz Gusztáv híres mikológusunk 1908-ban több nagy köz- és magángyűjtemény anyagát
átnézve Kitaibel, Borbás és Simonkai herbáriumban őrzött példányain felismerte, hogy azok nem azonosíthatók a Földközi-tenger
mellékén elterjedt patkósmagvú látonyával. Ezért a magyarföldi példányokat Elatine hungaricának nevezte el.
Ezt követően 1926-ban találta meg a növényt Boros Ádám Vásárosnamény és a Konyári Sóstófürdő mellett. Margittai Antal több
mint tizenöt évig, élete végéig kutatta a látonyákat. A Bodrogköz ma Szlovákiához tartozó területein többfelé megtalálta e
fajt, s felismerte, hogy a kocsány hosszúsága igen változó, a vízállástól függő bélyeg.
Ebben az időszakban előkerült a faj Dél-Oroszországban is. Ezekről az állományokról manapság semmit sem tudunk.
 |
A magyar látonya. |
 |
A termetesebb pocsolyalátonya levelei örvösen állnak |
 |
A háromporzós látonya csészelevelei szabad szemmel nem láthatók, virágai háromosztatúak (Molnár V. Attila felvételei) |
 |
|
A megtalált rizsgyom
A magyar látonya a Kárpát-medencén kívül csak
Dél-Oroszországból került elő, és az európai botanikusok csak a század első
felében megjelent cikkekből ismerik.
A második világháború után Alföldünkön
nagy területen rizstermesztést kezdtek. A rizsföldek több megritkult iszaplakó
növénynek (a látonyáknak, az iszapfűnek, a mételyfűnek, a henye és a szúrós
kákának) kedvező termőhelyet kínáltak. Az árasztás és az évenkénti szántás
megakadályozta a törpekákás társulásokban élő növények legfőbb ellenfelének, az
évelő növényeknek a betelepedését. A rizs őszi aratásának közeledtével, a víz
leeresztésével keletkező iszapon és aratás után a rizstarlón nemegyszer nagy
tömegben szaporodhattak el a látonyák. Az 1940-es és az 1950-es években számos
kutató (Ubrizsy Gábor, Timár Lajos, Boros Ádám, Csapody Vera, Ujvárosi Miklós,
Soó Rezső) foglalkozott a rizs gyomnövényzetével, és a látonyákat mindannyian a
veszélytelen, de annál érdekesebb, eredeti termőhelyeiken alig-alig látható
„rizsgyom”-ként jellemezték.
A vízrendezések, majd a rizs termőterületének
csökkenése, a gyomirtó szerek térhódítása, továbbá az 1960-as évektől kezdve a
florisztikai kutatások háttérbe szorítása miatt a Boros Ádám Kenderes és Szarvas
környéki gyűjtése óta eltelt csaknem négy évtizedben senki sem látta a magyar
látonyát.
Ezért óriási volt az örömünk, amikor 1998 szeptemberében nem messze
a magyar-román határtól, Pocsaj közelében, az Ér-csatorna mellett egy
talajvíztócsában és az iszapos-vízállásos területen óriási tömegben találtuk meg
e növényt. A termőhelyen szintén tömegesen fordult elő a pocsolyalátonya (E.
alsinastrum), ez a Magyarországon egyelőre nem veszélyeztetett, de Nyugat-Európa
számos területéről már kipusztult vagy majdnem eltűnt faj. (Szerepel az IUCN
Vörös Listáján, és nemzetközi jelentősége miatt nálunk is védett.) A
Magyarországon is védett, a Berni
egyezményben* szintén szereplő iszapfű (Lindernia procumbens) és a
pocsolyalátonya általában a magyar látonya párnáiból nő ki.
Maghatározó
Herbáriumi adatok szerint legkorábban júniusban kezd
virítani, de általában július és szeptember között nyílik. A termése július és
október között érik be. Az egyes példányok virágzási és életideje igen rövid. A
faj viszonylag hosszú virágzási idejének az az oka, hogy a számára kedvező
feltételeket kínáló, eleinte sekély vízborítású, majd fokozatosan kiszáradó
iszappal borított termőhelyeken az adott év időjárási körülményeinek megfelelően
hajt ki és virágzik. A csírázástól a termésérésig valószínűleg nem telik el
egy-másfél hónapnál több.
A magyar látonya a Kárpát-medencében eddig a
Tiszántúlon, az Észak-Alföldön és a Duna-vidéken került elő. A Pilisszentkereszt
melletti, Borbás Vince által a múlt században megtalált állományt azóta nem
látták, lehet, hogy csak alkalmi megtelepedés volt. A Börzsönyből származó adat
- amint azt a herbáriumi példány bizonyítja - téves, egy mocsárhúrfajjal
tévesztették össze.
A látonyafajok elkülönítésében igen fontos szerepe van a
magok vizsgálatának. Az alakjuk kétféle lehet: a fajok egy részének
(pocsolyalátonya, háromporzós látonya) egyenes vagy legfeljebb ívesen hajlott
magja van, a magyar és a csigásmagvú látonya magjai viszont erőteljesen, kampó-
vagy patkószerűen görbülnek. A magyar látonya magjai nem annyira szimmetrikusak,
mint azt eddig egyetlen ismert ábrázolása, Moesz Gusztáv rajza alapján véltük.
Az általunk megtalált állomány és a herbáriumokban őrzött magok körülbelül 90
százalékban olyanok, mint ábránkon látható.
Molnár V. Attila - Molnár Attila - Vidéki Róbert
Variációk a magyar látonyára
A több ezer élő és több száz herbáriumi példány tanulmányozása lehetőséget adott a növény variabilitásának vizsgálatára, így pontosítani tudjuk Moesz Gusztávnak néhány herbáriumi példányra alapozott leírását. Kiderült, hogy a magyar látonya nedves iszapon vagy sekély víz alján fejlődő, 4-10(olykor 12) centiméteres növényke, amely kedvező termőhelyi adottságok közé kerülve, többé-kevésbé kör alakú, akár 30-40 centiméter átmérőjű, mohapárnaszerűen tömött telepeket is létrehozhat. Heverő, elágazó hajtásai az átellenesen álló, 2-7 milliméter hosszú levelek eredésénél legyökereznek. Ha a termőhely kiszárad, a hajtások megpirosodnak, kocsányai megrövidülnek. Apró virágainak zöld színű, lapát alakú csészelevelei 2-3 milliméteresek, kétszer-háromszor hosszabbak a piros vagy rózsaszínű szirmoknál, a porzók száma nyolc. A kocsány hossza 0 és 8 milliméter között változhat. A négyosztatú toktermés kerek, összenyomott. A horog vagy patkó alakban görbült mag éretten körülbelül 0,5 milliméteres, a felületén hosszanti sorokba rendeződő gödröcskék láthatók. A szikkadó iszapon, kiszáradt sáron, illetőleg vízben fejlődő alakjai között jól látható eltérések vannak: a nedves termőhelyeken nagyobbra nő, és hosszabb a kocsánya.
Forrás: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1998/9844/florank/florank.html