A rendezvény, amely napok alatt szerveződött:
a Madách világtalálkozó

- Mentsük meg, mutassuk fel a Madách értékeit! - ezzel a gondolattal kezdeményeztük a VOMA-MOMA kerekasztal beszélgetést; talán egy bál szervezési keretén belül támogatást nyerhetünk szeretett iskolánknak. Ki azért segíti, mert idejárt, vagy még idejár, ki azért, mert itt dolgozik, magáénak érzi és szívén viseli sorsát.

Egy pohár pezsgő, garantált találkozás rég nem látott osztálytárssal, az első szerelemmel, osztályfőnökkel, tanárral, filmcsemege vetítéssel, felfedező túra a régi-új Alma Materben, szakavatott vezetővel, tombolával és Madách Tóksóval.

Műsorvezetőnek és az est háziasszonyának egy régi diákunkat, - legalkalmasabb személyt - Szegvári Katit sikerült megnyerni, aki azonnal igent mondott, majd sorolta ötleteit, tanácsait. Háziasszony mellé háziúr is kell, őt jelenlegi diákunk, Pőcze Balázs személyében találtuk meg.

Most már a Tóksó szereplőit kellett "összeverbuválni", akik szintén első szóra jöttek: Bacsó Péter, Kézdy György, Verebes István, Gálvölgyi János, Koltai Róbert, Görög László, Pachmann Péter. Megható volt Kézdy György reagálása a meghívásra, Ő nagyon régen járt az Alma Materben. Visszaidézte a régi időket, amikor egyetlen színház sem merte bemutatni Madách Tragédiáját, csak a gimnázium, dr. Fényi András igazgató vezetése alatt. Micsoda rendezésben és parádés szereposztásban! Lengyel György rendezésében, Kézdy György mint Lucifer, Ádám szerepében Balogh Géza, Éva szerepében Somodi Éva, hogy csak a főszereplőket említsem. Egyedül Éva nem választotta a színészi pályát, ő az élet színpadán jeleskedett - és milyen nehezen találtam meg!

Dr. Fényi Andrásnak, aki az egész előadást a szívén, illetve a vállán viselte, nem kis bonyodalmat okozott az a nagyszerű siker, bizony voltak, akik rossz szemmel nézték. Természetesen meg kellett keresnünk az 50 évvel ezelőtti igazgatót! Lázas kutatásba kezdtem, végül megtaláltam, de hamar elkeseredtem, mivel kosarat kaptam sokadik telefonálásaim után is. Ő már öreg, lassan jár, hamar elfárad, igaz naponta erre jár villamossal, mindig integet is volt iskolájának, de nem vállalja az eljövetelt.
- Lassan jár, hamar elfárad; - ezek mind csak kifogások, ezen tudok segíteni. Hajthatatlan volt, inkább írásban üzen volt diákjainak! A bál előtt 2 nappal telefonon kerestek - Dr. Fényi András - mégsem tud nemet mondani, ott lesz a bálon egy rövid időre. Csekély 5 órát töltött körünkben; tényleg hamar elfáradt, így nem tudott mindenkivel beszélgetni. Egyszerűen fantasztikus volt még most is ott fent a színpadon ennyi évesen!

Csongrádi Kata, szinte meg sem tudott szólalni a meghatottságtól amikor meghívtam. Váci Mihály: Még nem elég... című versét mondta el, amivel egykor megnyerte az iskolai szavalóversenyt, és még egy dalt is kaptunk tőle.

Találkozónk felhívását közzétettük a napilapok hasábjain, szétküldtük emailen a világ minden tájára, de a várttal ellentétben nem túl sokan jelentkeztek, igaz, a meghívók sem készültek el nyomdában az ígért határidőre. Fővédnöknek megnyertük dr. Deutsch Tamás ifjúsági- és sportminisztert, és dr. Szabó Zoltán polgármestert. Voltak támogatóink, akik előkészületeket anyagilag segítették: Budapesti Kamaraszínház, Pest-Bau Kft., Villa Kft, Enikő Virágszalon, LingVisit Kft, és természetesen a Baráti Kör tagjai. Aztán jött a pánik - kevés a jelentkezőnk, már csak egy hét a bálig, és még a húsvéti ünnepek is beköszöntöttek. Teljes kétségbeesés!

Aztán megtörtént a csoda. A METRO újságban rövid hírként szerepelt az Almássy téri Szabadidő Központ programja: világtalálkozót szervezett a budapesti Madách Imi Gimi. És megszólaltak a telefonok: pár nap alatt mintegy három-négyezer volt Madáchost sikerült elérni riadóláncban, telefonon, emilen, levélben, repülőn, hajón, talán tevén is, Amerikától Ausztráliáig. Telefonok végtelen áradata zúdult ránk, mindenki ott akart lenni! Újabb meghívókat kellett rendelni. Ennyi ember be sem fér a Szabadidő Központba!

Telefonált egy idős bácsi: - 2 jegyet kérek a fiam és magam számára, én 1936-ban (64 éve!) a fiam 1967-ben érettségizett: A két úr nevét ne fedje homály: id. és ifj. Papp László a két bálozó!
Miskolcról vonatozott el egy hetvenéves bácsi: kedvesen kérte, hogy hadd hozhatná el a feleségét is, megmutatni élete párjának ifjúsága egyik fontos színhelyét.
E-mailek érkeztek a világ minden tájáról, most nem tudnak jönni az idő rövidsége miatt, de szívesen segítenek. Májusban megérkezett Sömjén doktor 180 ezer forinttal, amit kint élő egykori diáktársaival gyűjtöttek össze hőn szeretett iskolájuknak. Nagyon sokan kérdezték: régi osztályfőnökeik, tanáraik ott lesznek-e a bálon, de sajnos megnyugtató magyarázatot nem tudtam adni; azok a tanárok, akik nem a Madáchból mentek nyugdíjba, az iskola nyilvántartásában nem szerepelnek - kivéve, ha egy-egy osztálytalálkozó alkalmából mi is megkapjuk a keresett tanár címét -. Kértem, akinek tudják a címét, nyugodtan hívják meg, sőt a címeket köszönettel én is elfogadom.
Nagyon sok meghívót küldtünk el; fájlaljuk, hogy sokakat nem tudtunk időben elérni.

Rajnai Éva, iskolatitkár

Végül mintegy ezren jelentkeztek a találkozó előtti napokban; a vendégeken és szervezőkön, meghatóan segítőkész MoMákon kívül ötszázra tehető a száma, akiknek sikerült a hét utolsó munkanapjának estéjén szabaddá tenni magukat.

Már sokan beszámoltak róla, hogy ezen a napon az öreg Almássy tér csodát látott. Utoljára akkor pillantott rá a város, amikor 1967-ben a Fiúk a térről c. film főszerepét "játszotta", és Bujtor csatangolt rajta. Most az általa megszokott, poros, unalmas délutánok helyett kisebb népvándorlás tanúja volt. Ahol hajdanán a tér kis házikója állt, öt-fél hattól kezdtek gyülekezni örökifjak és családanyák, üzletemberek és örök bohémek, kalandvágyból itthonmaradt meglett emberek. Padnak, falnak támaszkodva, ahol a "mozi" volt, csoportokba verődve csendes szemlélődők, akik a vén tér minden porcikáját feltérképezték szemükkel. Fényképeket nézegettek, míg mások - köztük egy-egy fehérebb hajú, lassabb léptű - sétáltak a tér és öreg gimnázium között.

A hétre hirdetett találkozóhoz érkeztek ötkor, türelmetlenül, hogy megmártózzanak abban a közegben, amelyet érettségijük után alig vártak, hogy elhagyhassanak; azon a kora nyáron, ahogy kiviharzottak utolszor a kapun, forgószelük felkapta s messzire vitte az utolsó csengőszót.

Aztán elérkezett a bebocsáttatás pillanata: a szétszóródott emberekből hirtelen tömeg lett, szédült kavarodás. Sokan már a regisztrációs asztalig sem jutottak el könnyen, mert nem lehetett elmenni már a bejáratnál sem a - mindegy már - gyűlölt vagy szeretett, de ezer éve nem látott osztálytárs vagy tanár mellett anélkül,hogy a nyakába ne kellett volna egy kicsit csimpaszkodni. Pedig a regisztráción az ifjú MoMák, a mostani madáchosok várták őket elfogódottan, de lelkesen, és friss, hófehér szekfűvel köszöntötték a lányokat, pohár pezsgővel a fiúkat. Bizonyára megérintette őket az örömnek és meghatottságnak e kusza keveréke, mert - talán zavarukban - sok-sok örökifjú legény is szekfűvel lett általuk feldíszítve. Érkeztek régi barátok, elhamvadt szerelmek, valahavolt ifjúságukra ötvenéves találkozójukon koccintó örök diákok, és szép számmal képviseltette magát az egy-két éve kiröppent évfolyam is.

Kis pezsgő gördített az elfogódottságon, és az Alma Mater részéről máris kezdődött a "fogadás". Arra végképp nem számítottak az öregdiákok, hogy a mai madáchosok komoly felkészülést igénylő remek, megható műsorral várják őket. A Gimnázium igazgatója ünnepi köszöntőjében megemlékezett mindazokról a tanárokról és diákokról, akik már nem ünnepelhetnek együtt a Madáchosokkal. Demjén néhány akkordját sokadmagammal állva hallgattuk : "Mindazokért, kik nem lehetnek itt, Egy-egy gyertya égjen..."

Kedves meglepetésként dr. Fényi András, ötven évvel ezelőtti igazgatónk tisztelt meg minket érkezésével és versmondásával, majd idős tanáraink is felvonultak a színpadra, egy közös ünneplés idejére.
A Madách mindig is tisztelte hagyományait. A Madách bálnyitó, ünnepi Palotása annak idején a TV-Híradó kezdő híre volt, élő egyenes közvetítésben; részese lehettem a József nádor téri palotából. Méltó módon, most is, mit mindig - igazi palotással kezdődött a bál. Itt bizony kiderült, hogy az utolsó három napon bejelentkező VoMák nehezen fognak elférni a Szabadidőközpontban. Persze a madáchosok találékonyak: fütyülve fáradtságra, szűk mozgástérre, közel ötszázan lepték el a táncparkett szélét, hogy együtt lélegezzenek a nekik készített műsor ifjú előadóival. A tánckarok mellett a Vox Voluptatis és a versmondók köszöntötték a seregszemle résztvevőit.

A szünetben - a szakadó eső ellenére is - nem várt mértékű invázió indult meg a vén Gimnáziumba: nagyon sokan szerették volna látni régi iskolájuk emlékké nemesedett részleteit, és egy emberként szörnyedtek el a felújítás-átépítés romhalmazán. A tornateremben, ahol a 60-80 éve sokszáz szál orgonával volt díszítve a bordásfal régi ünnepségeken, aholt megfordult Klebelsberg Kúnó, Hóman Bálint, Karafiáth Jenő, most éjjel zengő hang kiáltotta bele a térbe - s időbe: Kokóóóó !!!! És ekkor az iskolalátogatás egyik önjelölt "túravezetője" képtelen volt megszólalni. Magamról tudom ...

A túrák váratlan sikerrel fejeződtek be; még a műsor második felének megtekintése is veszélybe került. Pedig a közszereplővé, híressé vált madáchosok rendeztek "kerekasztal"-beszélgetést, emlékeztek vissza diákkoruk történeteire; eközben szó esett tartásról, becsületről, tisztességről is. És e hangulat, a rátalálás, az emlékekben való megmártózás öröme magával ragadta a bál fővédnökét is; a kerület polgármestere, dr. Szabó Zoltán remek, jókedvű köszöntőt mondott, láthatóan jól érezte magát közöttünk. És hogy örömét megossza velünk, egy rögtönzött megbeszélés nyomán kapott az iskola 150 ezer Ft támogatást. Ugyancsak ezen a bálon történt, hogy - "barco" vezetésével - különbözőképpen gondolkodó, de közös kultúrájukért egyformán aggódó, immár megkopaszodott diákok megnyerték a polgármester támogatását a Törzsasztal Alapítvány "Utcát, szobrot Rejtő Jenőnek" céljai számára.

A budapesti Madách Gimnázium hagyományteremtő öregdiák-bálja minden várakozáson felüli sikereket hozott: szerencsésen szembesítette volt diákjait az Alma Materrel, annak gondjaival és sikereivel; megerősítette őket összetartozás-érzésükben. A Gimnázium a találkozó bevételeit új szimbólumának megvalósítására fordította, az első olyan zászlójának megalkotására, amely nem felekezeti adomány, nem állami "kiutalás", nem külső akarat eredménye: a Gimnázium diákjai adták az új diákoknak.

Papcsik Béla